Szimpatika – Önként és dalolva

2000–ben alapította Mr Con. And the Bioneers nevű formációját.
2006 óta foglalkozik aktívan környezetvédelemmel a Greenpeace kötelékében. Street Canvasser – azaz a szervezet civil támogatói körének bővítésén dolgozik New York utcáin. Erre utal kiadványának címe is, „Az Agitátor”, mely a Nyitott Könyvműhely Kiadó gondozásában jelent meg 2008-ban.

A könyvet Novák Péter ajánlja figyelmükbe.




„Egy igazi hős!” – énekelt az énekes torkaszakadtából, míg bennem megállt az ütő. Tinédzserként egyik jelenséget sem ismertem – se a torkaszakadtát, se az ütőt –, de még a zenekart is csak éppen. Mi ez? Mit akar ez az ember, elhangolódott gitárjával a nyakában, miért élet-halál kérdése az a néhány sor – és mit akarok én, hogy még másnap is a dal refrénjét kiabálom kínomban a gimnázium fiúvécéjében, egyetlen tőmondatba sűrítve a hiány ezer szálon futó érzetét?

Ez a sűrítés, a telibe talált gondolat lenne a költészet, különös hangsúlyt kapva egy olyan műfajban, ahol három perc a mindenség; dalszövegben „gondolkodni” egyszerre áldás és átok… Persze létezik-e valódi szabadság, konzekvens belső fegyelem nélkül?

Menyhárt maga az igazi hős, bár ő tiltakozna ez ellen leginkább. Hiába. Dalai, szövegei generációk számára lettek meghatározó kulturális felfedezések. Személyiségének varázsát a hitelesség táplálja, a minden időben, rendszerben, kontinensen morális alapon szervezett életvezetés, legyen szó rockzenéről Magyarországon, vagy éppen kamionsofőrködésről az Egyesült Államokban, ahol a kilencvenes évek eleje óta él. Önként és dalolva, tovább kutatván a lélek kiteljesedésének lehetőségeit…

Az Agitátor vegyes műfajú könyv. Életrajzi regény, hiszen a szerző USA-ban töltött legutóbbi éveit dolgozza fel, a civilszervezeti hétköznapoktól a magánszféra burleszkjéig, igazán szórakoztató formában. Szakirodalom, mert lebilincselően ad számot autodidakta tanulmányairól a természet- és a társadalomtudományok terén, izgalmas, asszociatív következtetéseivel kiegészítve azokat. A két stílus így teremt egy harmadikat, mert Menyhárt szemén keresztül váratlan összefüggéseit mutatja meg a planéta. Csak nézünk, mint a moziban!




Ez a könyv a bátorságról szól. Arról a bátorságról, mely a kíméletlen őszinteségből fakad, mit oly keveset gyakorlunk reggel a tükör előtt…







»A pincér udvariasan felveszi a rendelést és távozik. Ráérősen belekortyolunk az előttünk álló pohár ásványvízbe, amikor is partnerünk váratlanul szenvedő arccal bejelenti: „Itt az idő.” Hirtelen egy ütemet kihagy a szívünk, néhány pillanatig levegő után kapkodunk, majd gyorsan úrrá leszünk magunkon, és taxit hívunk. Nem árt, ha már útban a szülőszoba felé tisztában vagyunk azzal, hogy mire egy újszülött először felsír, már végigment az életfejlődés teljes történetén. Egyetlen sejtből indult, osztódással növekedett, az embrionális fejlődés egy stádiumában, a magzatvízben kopoltyúszerű légzőszervekkel lélegzett, aztán kifejlődött gerince, majd végül emberi végtagjai. Ilyen előzmények után érkeznek tehát utódaink a világra a számukra odavezető szülőcsatornán keresztül. Az, hogy ettől kezdve hogyan alakul majd a történetük, nem kis részben rajtunk, illetve partnerünkön múlik. Magunkra vesszük annak a felelősségét, hogy fiaink és lányaink hosszú időn keresztül nagymértékben ki lesznek szolgáltatva nekünk, életük összefonódik majd a miénkkel, és szülőként egyáltalán nem elhanyagolható szerep jut majd nekünk szellemi, mentális és fizikai fejlődésükben. A tétek pedig nagyok, mivel a menet közben esetlegesen előforduló tévedéseinkért és megingásainkért valamilyen módon a gyermekeink is fizetni fognak. Ahhoz a kihíváshoz pedig, hogy utódaink szerencsésnek érezhessék magukat, amiért éppen mi vagyunk a szüleik, a mindennapokban kell tudnunk felnőni, mivel a tartós közeli kapcsolatokban a magasztos eszményeket és fennkölt érzéseket egy idő után háttérbe szorítja a hétköznapok gyakorlati realitása. A néha egyhangúnak tűnő kedd délelőttök és csütörtök délutánok. A dolgok állandó ismétlése ugyanakkor valójában azzal a céllal történik, hogy azokat újra és újra élettel töltsük meg, vagyis folyamatosan megújítsuk őket. Ha úgy tetszik, ebben rejlik a jelen időben élés hétköznapi művészete. Egy embrió az anyaméhben biológiai értelemben parazitaként él és tartja fenn magát. Miután utódaink megszületnek, még jó ideig ránk lesznek utalva, így nem fogjuk tudni elkerülni, hogy gyermekeink nevelése számunkra egyidejűleg valamilyen mértékű önfeladással is együtt járjon. Időnk, energiánk, figyelmünk és javaink egy számottevő részét hosszú időn keresztül az ő boldogulásuk és növekedésük szolgálatába kell majd állítanunk. Erre tehát kezdettől fogva meg kell lennie bennünk a készségnek, és ebben többnyire bátran számíthatunk hormonális működésünk masszív támogatására. Ha pedig mindez számunkra még a jövő zenéje, akkor egyelőre csak annyi bizonyos, hogy miután ifjúi energiákkal partnerünk ajkára érzéki csókot lehelünk, és közben halk suttogások közepette arra a lépésre szánjuk el magunkat, hogy elindulunk az utódok létrehozásához vezető úton, szinte elkerülhetetlen, hogy egy nap ott találjuk magunkat a szerelem nagy parádéján egy kikölcsönzött cilinderben, ahol miközben éppen egy óvatos pillantással azt próbáljuk ellenőrizni, hogy a gomblyukunkba tűzött vörös rózsa előírásszerű vigyázzállásban ékeskedik-e a szívünk hídfőállásánál kijelölt állomáshelyén, hirtelen szólásra emelkedik egy kistermetű nagybácsi, és hosszúlépéssel a kezében elkiáltja magát, hogy „Éljen az ifjú pár!” A következő pillanatban a zenekar rázendít a nászindulóra, és egy középkorú, bedauerolt hajú anyakönyvvezető-nő személytelen mosollyal az arcán az orrunk alá tol egy nagy rózsaszín könyvet, majd látszólag kedveskedő, ám valójában ellentmondást nem tűrő hangon, ezen a ponton már lényegében vicsorogva így szól: „Vőlegény úr, itt legyen szíves aláírni…” És ha ekkor megijedünk, az nem jó jel.«