Szimpatika – Mozart-tan

A komplexitás ugyanis leírhatatlan... A könyvtárnyi szakirodalom sem egységes a végkövetkeztetéseket illetően, a laikusoknak szánt zenekalauzok hemzsegnek a sorolt általánosságoktól. Van, amire nincs szó?

Holott, az anno 1791. december 5-én, méltatlan körülmények között elhunyt zeneszerző Wolfgang Amadeus még most is a teljesség, ha úgy tetszik a nemtől, kortól, etnikai, vallási vagy társadalmi hovatartozástól független katarzis élményével ajándékozza meg a tátott szájú nagyérdeműt, mert hát úgy tetszik! Mindig, mindenkinek. Olyannyira, hogy a pszichológiatudomány is foglalkozik a Mozart-hatással, a forma és tartalom harmóniaáradatának lélekre gyakorolt impulzusaival.

Apropó, mélység: kompozíciói kétségtelen szétfeszítik lelkünk műszerskálájának ismert kereteit, függetlenül a teóriák vélt, vagy valós felvetéseitől.

A kérdés, nem a hogyan, hanem a honnan? Mármint a módszer. Tudni vélik a rendezőelvet, de hát azért mégis... Kora politikai, morális kérdéseire reflektál, napjainkban is érvényes, időtlen hangon!? Drámaírói alapossággal analizálja szereplőit!? Minden műnemben, legyen az tragédia vagy vígjáték, tudatalattinkat stimulálja a létezés konfliktusainak megélésére!?

Ráadásul, mindezt kot-ta-fe-jek-kel!? Van, amire nincs szó!

Tán ezért is állnak rendelkezésünkre további kifejezőeszközök, s innen a nagybetűs művészet művelésének – teremtsék ecsettel, vésővel, balettcipővel, kamerával, hegedűvel vagy épp a szavak mágiájával – és befogadásának képessége. A kapaszkodó, hiszen mindig, mindenki eldőlni látszik életének küszködései során... Isten adománya az evolúció szolgálatában?

Bárcsak, de a civilizáció tekintetében biztosan. Nos, ne is győzzünk hálálkodni!

A társadalmi, gazdasági és szellemi törekvés, legalább magunk előtt magyarázat földtörténeti karrierünkre, időszakos kisiklásait az ellehetetlenülés káoszaként őrzi az emlékezet. Meggyőződésünk tehát, hogy fenntarthatóságát a közösségi normák teszik lehetővé, afféle erkölcsi alapokon nyugvó konszenzus, és hogy érvényesülésüket a kényszer biztosítja, illetve a többség lehetősége a normáktól eltérő viselkedés szankcionálására.

A recept sorolt elemei mit sem változtak az egyetemes kultúrhistória évezredei alatt, míg életszerűségét mérhetetlen veszteségei, a kísértő halál temetői némasága degradálja, szüntelen.

A maradék cséplése is felesleges, még oly bölcs közhelyeket hangoztatva akár, miszerint nem tanulunk a múlt tanulságaiból, és hogy mindig, mindenki ismétli önmagát, így a történelem is, meg satöbbi. Igaz persze minden megállapítás, de manapság? Nem tanulunk semmit! Ilyen egyszerű. Az elvárások tekintetében természetesen rengeteget, de ami a lényeget illeti...

Se módszertan, se forrás az említett képesség készséggé fejlesztéséhez, és ez csak részben rendszerkritika, bár az említett hiátus a mindenkori állami szerepvállalás jövővel kapcsolatos, széleskörű felelőtlenségének abszolút szimbóluma, vagy 25 éve!

Mégis fájóbb a felvetés, hogy velünk mi történik, mikor mondtunk le önként az önképzésről, nemhogy a tapasztalat megosztásáról? A szomorú finanszírozási nehézségek áthidalásaként mikor választottunk utoljára egy antikváriumot, tértünk be a számtalan, ingyenesen látogatható galériák valamelyikébe, csakhogy képbe’ legyünk? És mikor csereberéltünk alig használtat, alig használtra a világhálón kulturális termék esetében, ha már a mosógéptől a spanyol üdülésig, mindenre volt példa?

És ha már... Hol az igazi vágy? Hol az igazi étvágy? Mert nem pénzben, nem metódusban, bennünk lett hiány, egy feneketlen űr, feledve az irányzékot. Pedig azt jó néhányan adták, ingyen és bérmentve évezredeken át, mindazonáltal Mozart bőkezűsége valóban kivételes, hisz’ mindannyiunkat egy asztalhoz ültet.

„Sem a nagy tudás, sem a kreativítás nem teszi az embert géniusszá. A szeretet az, amin egy elme alapszik.”

Ennyit pedig a módszerről. Ez, az életmű legsötétebb tónusait is ölelő egyetemes zenei és mentális harmónia a Mozart-tan, egzakt kompozíció a legnagyobb spirituális élményről.