Pánik és félelem

2009. 12. 30.
Szerző: Popper Péter
A pániknak két fajtája van. Az egyik a pánikroham: rövid ideig tartó rémület, amikor kétségbeesetten keresem egy helyzet megoldását, miközben rettentően félek valami bekövetkeztétől, ennek az összes testi-lelki tünetével együtt.
Egy pánikroham időtartama átlagosan fél óra körül van, később elmúlik: ilyen rohama mindenkinek van az életében, méghozzá többször is. Nem betegségről van szó, így nem is kell gyógyítani. Az élet természetes velejárója, hogy néha megijedünk és szorongunk.

A pánikbetegség ezzel szemben tartós. Ebben az esetben a rohamok gyakran ismétlődnek, vagy teljes egészében nem is oldódnak fel. A testi tünetegyüttes több szinten jelentkezik: jellemző a fejfájás, a szédülés, a szívdobogás, a fulladás, illetve az általános izomtónus-romlás. Utóbbit amolyan kozmikus fáradtságérzésként írhatjuk le: konkrétan nem tudom meghatározni, mi bajom van, de nehezen vonszolom magam. Lelkileg tartós félelem, folyamatos kétségbeesés, tanácstalanság, kilátástalanság jellemzik a pánikbeteg embert.

Helyeslem, hogy a pszichológia kettéválasztja a különböző félelmeket. Ha megyek a dzsungelben, és szembejön a tigris, teljesen reálisan félek tőle, hiszen széttép és megesz. Ugyanígy joggal félek kilépni a hatodik emeleti ablakból is. Ezek a félelmek veszélyektől mentenek meg minket, tehát élni segítenek. Az irreális félelmek ezzel szemben nem könnyítik, hanem nehezítik az életet. Ilyen például, ha nem merek kimenni a Hősök terére, mert tériszonyom van, vagy a klausztrofóbiám miatt nem merek beszállni a metróba. Holott ezekben az esetekben semmilyen veszély nem fenyeget. E félelmek végső megjelenése a fóbia, amikor a kétméteres ember fél az egértől./F/éltem, és ebbe más is belehalt már…

(parafrázis)


Meggyőződésem, hogy minden félelmi reakcióban és pánikban is kulcsszerepet játszik a képzelet. Erre persze nem én jöttem rá, hanem sok ezer évvel ezelőtt egy Epiktétosz nevű filozófus, aki felismerte, hogy nem a dolgok gyötörnek meg minket, hanem a dolgokról alkotott képzeteink.

Hadd meséljek el egy konkrét példát! Elhoztak hozzám egyszer egy gyereket, aki nem felelt az iskolában. Otthon semmi baja nem volt, normálisan kommunikált a szüleivel, de a tanár kérdésére egyszerűen nem volt hajlandó megszólalni. Elég sokáig kellett vele rugósfociznom, mire elmondta, hogy nagyon fél a bukástól. Tulajdonképpen bukásfóbiája volt: rosszul felel, egyest kap és megbuktatják, így aztán inkább nem szól egy szót sem. Ez egy ördögi kör, hiszen így csak egyest kaphatott… Ugyanez történik, ha valaki attól fél, hogy a nők kiröhögik a társaságban. Az ilyen embert előbb-utóbb tényleg ki fogják röhögni, mert a félelmei miatt nagyon gátlásosan és természetellenesen viselkedik. Vagyis maga a félelem hozza létre azt, amitől félünk. Végül feloldottuk a gyerek gátlásait, felelt, átment, mindenki boldog volt – kivéve engem. Ősszel behívtam a szüleit, és elmondtam nekik, mit szeretnék. Először azt hitték, bediliztem, aztán valahogy leesett nekik a tantusz. Utána megkérdeztem a srácot: „Bízol te bennem? Akkor tegyél egy szívességet: bukj meg idén. Melyik tárgy megy neked a legkönnyebben? A történelem? Akkor ahányszor felhívnak felelni történelemből, mondd azt, hogy nem készültél.” A gyerek szemei persze kiguvadtak, de szót fogadott, és meg is bukott év végén. Utána persze lepótvizsgázott, mert nagyon jól tudta a történelmet… A záró beszélgetésünkön azt mondtam neki: „Tessék, itt a mumus, amitől rettegtél. Megbuktál. És? Nem tetszenek a csajok? Nem jó a szalonnás rántotta?” Utána pedig nevettünk egyet, mert ezt a félelmet örökre elintéztük.


Szóval azt gondolom, az a legjobb orvosság, ha az ember közel megy ahhoz, amitől fél, a mumus ugyanis megsemmisül, amint megélem. E felismerésen alapulnak az úgynevezett paradox terápiák is. Egy álmatlanságban szenvedő nő rettegett az éjszakától, hogy nem fog tudni aludni, de nem akart bevenni altatót. A terapeutája azt mondta neki: „Adok magának egy tanácsot: négy napig ne feküdjön le aludni. Határozza el, hogy ébren marad, és csinálja azt a házimunkát, amit a legjobban utál!” A nő megdöbbent, de megfogadta a hallottakat: két-három órán keresztül port törölt, aztán amikor úgy érezte, elfáradt, leült a dívány szélére, és reggel felébredt. A paradox terápia tehát megszünteti azt a viszonyt, melyben elöl szaladok én, utánam pedig a félelmem, mint egy harapós kutya. Szembefordulok az üldözőmmel, így megszűnik a menekülés, ami az embert a fantáziája segítségével jó messzire hajtja. Gondoljunk bele, mit szorongunk egy műtét vagy egy egyszerű érettségi előtt, aztán amikor túl vagyunk rajta, csak annyit mondunk: ennyi volt az egész?

Volt egy betegem, aki a férje és az anyósa parancsnoksága alatt élt roppant elnyomott helyzetben. Egyszer azt mondtam neki, ne hagyja ezt, és cselekedjen egyszer a szíve szerint. Mosogatott, kijött az anyós, és elkezdte kritizálni. A nő erre olyat csinált, amit előtte még soha: felemelt nyolc tányért a mosogató mellől, és a földhöz vágta. Nagy csend lett, aztán a férj és az anyós szedegette fel a cserepeket, ő pedig bement és nézte a tévét. Megvédte magát: olyat lépett, amire azok nem készültek fel. A pánikkal szembeni önvédelemhez tehát hozzátartozik a kockázatvállalás is, de meghozza a gyümölcsét. A félelem tartósan elmúlik, ha a rettegett helyzetet megéltem és túléltem.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!