Egyedül – anyaszemmel

2009. 12. 18.
Szerző: Szimpatika
Már voltam kórházban néhányszor, hiszen ott születtek a gyerekeim mind az öten, de akkor páciensként és nem betegként töltöttem ott egy-két-három, de maximum négy napot.
Betegként utoljára tíz éves koromban volt szerencsém a kórtermekhez, amikor megszabadítottak a manduláimtól, és rettenetes emlékeket kaptam cserébe… Így aztán nem repestem a boldogságtól, amikor kiderült, hogy nem halaszthatjuk tovább a cisztaműtétet, be kell feküdnöm néhány napra.

Nem kis szervezést igényel egy ekkora családban, ha Anya kivonja magát a forgalomból egy időre. Hiába nagy a Nagyfiú, hiába segítenek a lányok, hiába főznek a nagymamák, az öt gyerek akkor is öt marad, és ezt egyedül, a háztartással megspékelve nem kis meló levezényelni. Én már csak tudom… Minden gyereknek minden ruháját kimostam-vasaltam előre, bevásároltam, hogy legyen mindenkinek uzsi, felírtam egy táblázatba, hogy mi-kor-kivel-mi fog történni: kirándulás, úszás, foci, tánc, gitár, zongora, szolfézs négy gyerekre lebontva. Mind-eközben – egészségügyis mivoltomat kihasználva – két óra alatt letudtam az összes vizsgálatot, ami szükséges egy műtét előtt, elrohantam könyveket venni, mert mit lehet egy kórházban csinálni, ha nincs újszülött az ember lánya mellett?


Ezután elkezdtem az aggódást, hogy mi lesz az én kicsi, majdnem egy éves fiammal Anya nélkül, hogyan fogja megérteni, hogy csak Apa és a Tesók vannak, és hogy nincs cici két nap-két éjjel. Hogy fog elaludni, hogy fog felébredni? Hogy fogom én kibírni? Jobb lenne, ha behozná Apa hozzám látogatni és szopizni? De akkor hogyan értené meg, hogy én nem mehetek velük haza? Vagy az a jobb, ha marad a megszokott környezetben, és szépen kivárja, míg hazamegyek?

Végül úgy döntöttünk, hogy ne jöjjön be hozzám se Dávid baba, se a többiek, mert nem kell nekik Anyát ilyen helyzetben látni, a kicsi pedig már „nagy”, hiszen mindenevő, nem a napi fejlődéséért szopik esténként és haj-nalban. Pontosan tudom a gyakorlatból, hogy pár nap alatt nem fog elapadni az anyatej, ha hazajövök, minden visszaáll a megszokott kerékvágásba.


Mindezt jól kitaláltuk, megmagyaráztuk, csak éppen engem nem vigasztalt, mikor felébredtem az altatásból… Rájöttem, hogy nem is emlékszem, mikor voltam utoljára egyedül. Nem is tudtam mit kezdeni magammal ab-ban a rengeteg szabad órában, aztán szépen lassan ráéreztem, hogy most van időm olvasni (otthon hónapokig tart egy könyv), gondolkodni, és mi máson járhatott volna az eszem, mint a családomon. Hiányoztak, és tudtam, hogy csak holnapután látom őket, addig marad a telefon: csacsogás a lányokkal, szűkszavú válaszok a fiúktól… Ekkor azonban nyílt az ajtó, és az én langaléta elsőszülöttem kócos feje jelent meg, aki suli után rögtön hozzám jött, és annyit mondott: látnia kellett, hogy épségben megvagyok. Szóhoz sem jutottam, de rögtön tudtam, hogy ilyen gyerekekkel nem is olyan nehéz Apának egyedül…

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!