„Az árokparton az orvos teljesen egymaga van”

2014. 04. 03.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Rutinszerűen húzódunk félre az autónkkal, ha meglátjuk a tükörben a mentőautót és meghalljuk a szirénát, nyugtázzuk a híradóban látott tudósításokat, de ha mi személyesen még nem voltunk érintettek mentőt kívánó szituációban, többnyire nem gondolunk bele, mit is csinál nap mint nap egy mentőorvos.

Dr. Wlassics Katalin lassan három évtizede mentőzik, jelenleg Veszprémben – az ő segítségével próbáltunk kicsit a kulisszák mögé nézni.

Miért választotta a mentőorvosi hivatást?

Negyedéves egyetemista koromban vált fixszé, hogy mentőorvos leszek, de tulajdonképpen szinte az elejétől fogva mentőorvos szerettem volna lenni. Soha nem vonzottak a klasszikus, kórházi, fehér köpenyes feladatok: ez a hivatás változatosabb, és másként kötött. Minden eset más és más, és mindig az adott körülményekhez képest kell meglelni a megoldást, vagyis alkalmazkodni kell az adott szituációhoz. Nyilván minden esetre léteznek megfelelő szakmai protokollok, de mentőorvosként nincs olyan, hogy én például csak belgyógyászati esetekkel találkozzam. Ez a változatosság az, amiért annyira szeretem ezt a hivatást.

Nagyon ritkán beszélünk arról, hogy néz ki egy mentőorvos átlagos napja.

Nem igazán létezik olyan, hogy átlagos nap: minden nap más. Ha például valamilyen időjárási front van, előfordul, hogy egész álló nap megyünk, folyamatosan, tizenkét órában. Néha pedig mindössze egy-két esethez kell kiszállni. A „rekord” emlékeim szerint tizennégy eset volt huszonnégy óra alatt, még abban az időben, amikor egy teljes napon át tartott az ügyelet, hiszen ma már tizenkét órás szolgálatokat adunk.

Egy ilyen huszonnégy órás, sűrű ügyelet nem tompítja el az embert egy olyan beosztásban, ahol egyébként nem szabad tompának lenni?

Nyilván nem szabad, hogy a munka rutinná váljon, hiszen azzal mások életét, testi épségét veszélyeztetnénk. De én úgy gondolom, a mentőzés éppen az említett változatosság miatt nem is tud rutinszerűvé válni.

És ennek az ellentéte nem fordulhat elő? Mennyire tudja magát az orvos „kívül helyezni” az adott szituáción, például egy véres, súlyos baleset helyszínén?

Ha az ember ott és akkor a lelkére veszi ezeket a helyzeteket, szintén nem fogja tudni ellátni a feladatát. Egy baleseti helyszínen, illetve akármilyen más szituációban is csak az a fontos, hogy minden lehetségest megtegyünk a beteg érdekében. Természetesen nem lehetséges, hogy az orvos minden hasonló helyzetben „kívül maradjon”: az például mindenkit megráz, ha egy gyerekkel történik valami. Nincs olyan, akit ne viselne meg, ha ilyen esettel szembesül. Azonban ilyenkor is muszáj a feladatra koncentrálni, hiszen dolgoznunk kell, éppen a gyerek érdekében. De az emberben megmaradnak ezek az alkalmak.

Miként tudnak segíteni egymásnak feldolgozni a hasonló traumákat? Vagy esetleg van erre külön szakember, akivel el tudnak beszélgetni?

Megbeszéljük egymással, mi történt, de én ennél többről nem tudok. Ahogy mondtam, én világéletemben ezt akartam csinálni, és már hatodéves egyetemistaként is aktívan mentőztem Szegeden. Pontosan tudtam, mire vállalkozom, tisztában voltam vele, mivel jár ez a hivatás. Idén pedig már huszonhét éve dolgozom mentőorvosként, és soha nem is fordult meg a fejemben, hogy esetleg váltanom kellene.

Mindenki olyan jól bírja, mint Ön?

Nem, sokan váltanak is menet közben. De ennek sok oka lehet.

Az említett nehéz helyzeteken túl milyen árnyoldalai vannak még ennek a hivatásnak?

Elsősorban talán az jelenthet nehézséget sokszor, hogy miközben a kórházban sok minden segítség rendelkezésünkre áll, addig az árokparton az orvos teljesen egymaga van, és azonnal kell döntenie. Egy rohamkocsin hárman dolgozunk, tehát tudjuk segíteni egymást, de ez a helyzet mégsem hasonlítható össze azzal, amikor ott van kézközelben a labor, és minden eszköz egy karnyújtásnyira hever tőlünk.

Mennyire fontos, hogy ezek a hármas egységek összeszokottak legyenek, illetve emberileg is ismerjék egymást?

Nagyon. Sokszor másodpercekről van szó, így muszáj tudni, hogyan reagál egy adott helyzetre a másik, illetve mit szeretne, miközben dolgozik. Éppen ezért van az, hogy egy rohamkocsi személyzete, amennyire csak lehet, fixnek is számít, vagyis a táppénz, megbetegedés, szabadság eseteit leszámítva az ember javarészt ugyanazokkal a kollégákkal dolgozik együtt.

Maguk a betegek, illetve hozzátartozóik mennyire tudják megnehezíteni a munkát?

Egyéne válogatja. A hozzátartozók jelentős része általában nincs tisztában azzal, hogy orvosok vagyunk: azt hiszik, mi „csak” szállítjuk, kísérjük a beteget. Nem ritkák a beszólások, megjegyzések sem, főleg, hogy amikor kiérkezünk, általában eleve felfokozott hangulatban, felindult érzelmi állapotban vannak a beteg rokonai, családtagjai. Egy balesetnél ez, mondjuk, nem nagyon okoz gondot, mert itt a rendőrök is jelen szoktak lenni, tehát nyugodtan végezhetjük a munkánkat a sérültek érdekében. Igazságtalan persze nem szeretnék lenni: a többségnek azért meg lehet magyarázni, hogy amennyiben hátráltatja a munkánkat, azzal csak a saját hozzátartozójának árt. Ha viszont pontosan válaszol a kérdéseinkre, azzal például nagyon sokat segíthet. Maguk a betegek is meg tudják nehezíteni a munkát, ami egyébként az ő érdekükben folyik, de ez talán kevésbé jellemző.

Miután letelt a szolgálat ideje, mennyire képes kikapcsolni otthon? Mennyire viszi haza az aznap történteket?

Valamennyire óhatatlanul, hiszen az ember nem képes egyik pillanatról a másikra teljesen átállítani az agyát. De nagyon hazavinni nem szabad semmit. Ezért van az is, hogy otthon például sosem beszélek olyan mélységben az aktuális történésekről, mint a kollégákkal: az ember csak így pihenheti ki magát, és készülhet fel a következő napra.

Szimpatika akció

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Kvíz

Olvassa el a Szimpatika magazint és válaszoljon a kérdésekre!

Tematikus kvíz

Böngésszen a honlap cikkei között és válaszoljon a kérdésekre!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!