Letöröltem az anyai könnyeket a billentyűzetről, és felidéztem a hónap elejét.

Szeptember 4. péntek. Éjjel fél 12, szakadó eső, 90 km/h szélvihar. Egy létrán állok 4 méter magasban a Balaton partján egy sátorban, a számban gyorskötöző, nejem meg adogatja a lampionokat. Mi lesz ebből? Holnap esküvő, ma hurrikán és fél óra múlva holnap. Sógorom és barátom próbálják elhelyezni az asztalokat, nem fogunk elférni… Reggel terítés, virágok, hangosítás, leves odatesz, és irány a templom, rövid hangpróba és indul a szertartás. Ekkor mintha minden lelassulna, és kisüt a NAP!

Megint terhes a feleségem! - gondoltam, hiszen nálunk a várandósság jelei között az is jellemző volt, hogy életem párja egy szimpla mosópor-reklámon is elsírta magát. A fent említett esküvőn röpke két óra alatt csupán négyszer pityeredett el, hiszen „De szép a menyasszony!” (ez igaz, valóban szép), meg: „Emlékszel, nem mertük megmondani édesanyádéknak, hogy terhes vagyok!” (valóban nem), majd két tanú előtt az önkormányzatnál egy héttel Ádám születése előtt… Szóval nincs várandósság, csak meghatottság. Tényleg megható, hiszen „kishúgomat” férjhez adtuk, ráadásul nem mindennapi körülmények között. Az én legkisebb testvérem a maga naivitásával megálmodta, mi meg a családdal és a barátokkal – ahogy egész életünkben mindent – ezt is megvalósítottuk. Apám is túlélte (látszólag), hogy a második lányát adta férjhez, de szerintem ez volt a nehezebb, hiszen az utolsó gyerek is elköltözött otthonról. Ezen sokat gondolkodtam az elmúlt hetekben, hiszen ma nem tudom elképzelni, hogy kb. 25 év múlva újra ketten leszünk, pedig NAGYON remélem, így lesz. Nem azért, mert nem jó heten, hanem azért, mert mindegyik gyermekemnek azt kívánom, találja meg azt, akivel holtomiglan, holtodiglan… ÉS újra jó lesz heten. Persze könnyen írom mindezt, mert nekem még van időm, de ha hagyom magamat a nejem által képviselt érzelgős hangulattal elragadtatni, akkor tényleg tönkremegy a billentyűzet, de ez az élet rendje (mármint, hogy mindenki megtalálja a társát). Persze ezek a könnyek örömkönnyek, és ha már ilyen érzelgősre fogtuk, akkor folytatnám.

Szeptember 14. hétfő. Bencével – a második hét után – az iskoláig sem jutottunk el, és még mindig kezdte: „Nem akarok iskolába menni!” Majd jött a hüppögés és a krokodilkönnyek. Mégiscsak van genetika: először nem értettem, mert három beiskolázáson már túl vagyunk – az eredményt majd meglátjuk –, de ilyen reakciót egyik gyermekemnél sem láttam. Persze, gyermekeim anyja minden szülinapot, zongoravizsgát vagy bármit megkönnyez, tehát Bence úgy látszik, megörökölte tőle ezt. Az iskolakezdés természetesen óriási változás egy gyerek életében. És ha ránézek éppen hatéves fiamra, akkor csak apai szívem mondja azt, hogy nagyfiam, de ő azért még pici és szöszi és gyerek…

De továbbra is megyünk az iskolába ketten, ő remélem, nem sokáig hüppög, én meg remélem, sokáig bírom könnyek nélkül. Most kivételesen elúsztam és éppen hajnal van, tehát lehet, hogy érzelgősnek tűnök, de veszek egy vízálló billentyűzetet, mert én is bármikor lebukhatok, ha reggelre nem működik…