Szimpatika – Létezik az a nép, amely nem ismeri a betegségeket?

Sem a nyelvüknek, sem a népnek az eredetét nem sikerült még tisztázni; egyes portálok előszeretettel rokonítják őket a hunokkal és a magyar néppel is – ők maguk Nagy Sándor katonáitól származtatják magukat, ám egyelőre erre sincsen bizonyíték.

Először Rober McCarrison brit orvos írt róluk, aki 1922-ben az Amerikai Orvosszövetség lapjában arról számolt be, hogy nem ismerik a rákos megbetegedéseket, mindig egészségesek és hosszú életűek, kiegészítve ezt azzal, hogy társadalmi berendezkedésük a létező legigazságosabb, közel van az általunk ideálisnak tekintetthez, s az egészségüket a barackmag fogyasztásának köszönhetik.

Reneé Taylor (Allen E. Banik szemorvossal együtt) 1960-ban járt a hunzák között, és két könyvet jelentetett meg tapasztalatairól (Hunza Land – The Fabulous Health and Youth Wonderland of the World, 1960., és Hunza Health Secrets for Long Life and Happiness, 1964.). Beszámolója hasonló McCarrisonéhoz: a nép nem használ pénzt, nincsenek járványok és szegénység, az emberek hosszú életűek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Taylor az emír palotájában lakott, nem volt lehetősége utazni a vidéken, így nem sokat láthatott az átlagember életéből. Ő a hunzák egészségének az okát (ahogyan McCarrison is) a magas barack(mag)- és mandulafogyasztásban találta, ez a táptalaja annak a hitnek, hogy a barackmagban található amigdalin (az állítólagos B17-vitamin) alkalmas a rák kezelésére.

Egy másik leírás John Clark geológus nevéhez fűződik. Ő az ötvenes években kereste fel a hunzákat, amikor a pakisztáni hegyekben járt, és volt szerencséje nem az emír palotájából, hanem testközelből megismerni azt a vidéket. Clark tapasztalatai már közel sem voltak ennyire pozitívak. Följegyezte, hogy nagyon sokan keresték őt föl a falvakból (annak ellenére, hogy geológus volt, nem orvos) a legkülönbözőbb betegségekkel: vérhas, szürkehályog, bélférgesség, tuberkulózis stb. Könyvének negyedik fejezetében számol be erről, ugyanitt olvashatunk a gyakori éhínségekről is. Két útja során összesen húsz hónapot töltött a hunzák között, gondos feljegyzéseket vezetett a hozzá forduló betegekről – összesen 5684 embert látott el. Mivel sem szaktudása nem volt (geológus lévén, saját bevallása szerint alapfokú elsősegély tanfolyamot végzett, s néhány szakkönyv állt csupán a rendelkezésére), és a rendelkezésére álló gyógyszerek mennyisége is erősen korlátozott volt, nem mindig tudott sikereket elérni.

A 19. fejezet legelején a magas gyermekhalandóságról is szót ejt; felmérte, hogy egy iskolában hány diáknak hunyt el testvére, szülője időnek előtt. A táblázatot a könyvből idézzük:

„elhunyt

Gohor Hayat    édesanya, 5 testvér

Sherin Beg       2 testvér

Nur-ud Din       édesanya, 4 testvér

Md. Hamid       édesanya, 1 testvér

Burhan Sah      2 testvér

Nasar Md.        édesanya, 3 testvér

Mullah Madut    2 testvér

Suleiman          1 testvér

Ghulman Rasul  édesapa”

Clark úti beszámolója erősen árnyalja a képet a hunzákról: ismerik a betegségeket, ott is előfordul éhínség, ismerik a pénzt is (használják a rúpiát). Ezek után vajon tényleg 120 évig élnek? Az az igazság, hogy ez sem igaz. A hunzák ugyanis az életkort elsősorban nem években mérik, hanem az illető öreg bölcsességét tekintik mércének – ezért lehet az, hogy amikor valakiről azt mondták, hogy 100 éves, akkor valójában a nagy tudására és élettapasztalatára hivatkoztak.

Clark leírásából kiderül tehát, hogy amit a hunzákról tartanak, az nem mind igaz. Közelről tapasztalhatta, hogy milyen kemény ott az élet. A mítosz, miszerint egészségesen élnek, társadalmuk pedig a legigazságosabb a földön, egy erősen idealizált, felnagyított, utópisztikus képen alapszik.

Forrás: https://kodpiszkalo.blog.hu/