Egy tábornyi bátorság

Lehet… A kérdés persze az, hogyan mérhető, avagy hogy fogalmazható meg mennyiségi alapon a moralitás.

Bizonyos értelmezések szerint a végső elszámolásnál nem a jó és rossz cselekedetek arányát, hanem az elmulasztott lehetőségeket kérik majd számon az égiek. Hát ebben – tartsunk most az egyszer őszinte önvizsgálatot – akad furdalnivalója a lélek katonáinak!

Aki egy embert megment, a világot menti meg – dörömböl agyamban az üzenet, miközben nagy ímmel-ámmal készülődöm korábban vállalt jótékonysági kötelezettségem ígéretét beváltani. Ki tudta akkor még, hogy ekkor már épp’ hullafáradt leszek, és nem eleget tenni, hanem elegem lenni kezd úgy anblokk, kivetítve az érzést összes viselt dolgaimra. Most már persze mindegy, sok mindent le lehet mondani, ezt nem: krónikus beteg gyerekek várnak egy alig száz kilométerre lévő nyári táborban. Megrázom magam és indulok. Majd egy kicsit beszélgetünk, fotózkodunk, aztán búcsút int celebbá’, eljövök még hozzátok, viszontlátásra pajtások.
Sokféle adományt tartogat a sors, de akárhány is adatik meg, élni azokkal kötelesség! Üzletember barátom például, újragondolva nem mindennapi tehetségét, időt, kapcsolatot, pénzt nem kímélve hozta létre a tábort. Mert szükség(e) volt rá. Mégsem teljesít, irigylésre méltó derűvel végzi választott munkáját. Az érzés persze engem is magával ragad már a megérkezés pillanatában: a gyönyörűen felújított épületek, a gondosan ápolt konyhakert, a csendes csónakázó tó, a két paci, na igen így, itt kéne élni…

Vagy három tucat gyermek szorgoskodik a tábor rejtekén néhány felnőtt önkéntessel, hogy az aznapi kreatív feladatra készüljenek. Ma filmeket forgatnak. Lesz táncklip, western, természetfilm, mese, de még tudományos-fantasztikus mozi is. Jelmezeket válogatnak, forgatókönyvet írnak, díszleteket készítenek. Észrevétlenül sodródom az események középpontjába: hol operatőr vagyok, hol tartom a lámpát, feliratot készítek, zenét szerkesztek, egyeztetek a vágóval. Ők is észrevétlenül állnak ki a játékból, hogy aktuális orvosi vizsgálataikat elvégezzék. Csak néha látok egy-egy kötelességtudó buksit a rendelő irányába csendesen elsétálni. Nem nagy ügy, megtanultak együtt élni a sors ezen „adományával”, felnőtteket meghazudtoló kötelességtudattal.

Repül a délután, az esti díjátadó gálán – hol a tábor szellemiségének megfelelően természetesen mindenki nyer – már nem is tudok részt venni. Valami nagyon fontos dolgom lehet. Csak tudnám, hogy mi?

Nagyon nehezen indulok haza, ők is nehezen engednek el. Nyílván érzik, hogy most mentenek meg megint egy világot. Mert engem bizony megmentettek, saját magamtól, a démonaimtól, az önzésemtől, a nemtörődömségemtől. A fene nagy Egómtól, attól.

Egy tábornyi bátorság. Ha ennyi kell a boldogsághoz, miért félünk szert tenni rá? Önként és dalolva, mindenki a maga lehetőségein belül, de nagy odaadással. Együtt, egymásért.

www.batortabor.hu

Hol tartana az emberiség az emberség készsége nélkül? Szkeptikus énünk azt mondja, ugyanitt! Nincs az a jószándék, mely ellensúlyozhatná bűneinket: az egymásnak okozott fájdalmak sorát, a közömbösséget és érdektelenséget fajtársaink szenvedéseivel szemben.