ami önmagában egy nonszensz, mert a munkahelyek legtöbbjében ha felállnánk 15:40-kor, hogy elmegyek a gyerekért, akkor valószínűleg megköszönnék eddigi szíves közreműködésünket. No, de én megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy a feleségem gyesen van, és ő időben odaér a gyerekekért, mert ha én megyek értük, az tuti, hogy az ügyeleten várnak rám. Volt már rá példa nem is egyszer… Így mostanra a lányok már jóban vannak a portásnénivel, aki már többször közölte velem fél hatkor: - Apuka, miért jött ilyen korán, olyan jól elbeszélgettem a lányaival…
Persze júniusban nem háborgok az iskolán, hiszen végre jöhet a nyár! „Kicsiny” családomat – mint minden évben – idén is eljuttatom a Balatonhoz. Kis ház, barátokkal, unokatesókkal, nagyszülőkkel, tehát mindenkivel, aki közel áll hozzánk. Állandó lelkiismeretfurdalás, hogy napjainkban már nincsen három hét szabadság, de sebaj, minden együtt töltött időt kihasználunk. Természetesen apai szívemnek büszkeség, hogy amikor otthon vagyok, a gyerekek csak engem akarnak, minden második mondat apával kezdődik. Dávidkánk a maga komoly 7 hónapja alatt szépen integrálódott a családba, minden eseménynek aktív részese – már a maga módján. Fekszik a szoba közepén és tekintetével próbálja követni a többieket, szeretne utánuk mászni, de még nem tud, ami néha kihozza a sodrából. Úgyhogy újra egy kisbabás nyárnak kezdünk neki, ami pakolás szempontjából kihívás, de összességében szuper lesz!
Kalandra fel!
