„Nekem a hegymászás a kihívás”

Szerző: Kalmár András
Eltűnt Erőss Zsolt és Kiss Péter, akik tegnapelőtt jutottak fel a Kancsendzönga csúcsára. Leereszkedés közben többször arra panaszkodtak, hogy alig maradt erejük, többször megpihentek, de egyelőre nem érték el a csúcs alatti első tábort, és megszűnt velük a rádiókapcsolat is. Interjúnk közvetlenül az expedíció előtt készült, 2013 májusában.

Sterczer Hilda felvétele

Mennyi ideig tart egy ilyen expedíció?

Két hónapig, ennek egy része az utazás, a gyaloglás, a megközelítés. Amikor elérkezünk a hegy lábához, ami nagyjából 5500 méteren fekszik, felépítjük a bázist, más néven alaptábort, és elkezdődik az akklimatizációs szakasz, ami legalább két-három hétig tart. Ennek folyamán olyan magasságokat érünk el, hogy ide mindig vissza kell térni regenerálódni.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy kicsit felmentek, azután visszatértek az alaptáborba, majd még feljebb mentek és utána megint visszatértek?

Igen, hiszen a fizikumunkat hozzá kell szoktatni a nagy igénybevételhez és az oxigénhiányhoz, mert a szervezet ilyenkor szinte csak a létfunkcióinkat tartja életben a rendelkezésre álló oxigénből és energiából, feldúsulnak a vörösvérsejtek, lelassul ez emésztés, sőt, még az ember gondolkodása is beszűkül. Meg kell tanulnunk így létezni ahhoz, hogy önerőből, oxigénpalack segítsége nélkül elérjük a nyolcezer méternél magasabb csúcsokat. A háromhetes folyamat alatt átalakulunk, és különleges teljesítményre leszünk képesek nagy magasságban is. Amikor visszajövünk, akkor persze kicsit túl vagyunk méretezve a lenti élethez, de az ember ehhez már gyorsabban alkalmazkodik.

A hegyről való visszatérésnél már nem kell megállni és akklimatizálódni?

Nem, hiszen lent az már a mi életterünk, amihez nem kell alkalmazkodni. Viszont az ebből való kilépésre nagyon fel kell készülni.

Mit esztek, van valami speciális étel-ital, amit a hegymászók ilyen magasságban fogyasztanak?

Az ételnek, amit magunkkal viszünk, a szó szoros értelmében könnyűnek kell lennie, hiszen a hátunkon cipeljük. De fontos, hogy olyan étel legyen, amit szeretünk. Az alaptábor magasságában még viszonylag hatékony az emésztés is, ott van konyhánk, szakácsunk. A menü alapja rizs és tészta, de krumpli, hús, leves is kerül az asztalra, alapvetően a hazai ízek dominálnak. Az alaptáborból aztán konzerveket, leveseket viszünk magunkkal, de minél magasabbra megyünk, annál kevesebbet kell enni, felfelé mindenképp fogyunk. A nagy magasságokban energia-gélt, levest és teát iszunk, amikor a csúcsra megyünk, akkor már csak energia-gélt. Ezt nem hegymászóknak találták ki, hanem hozzánk hasonló hosszútávú sportolóknak, futóknak, kerékpárosoknak, de nekünk is jó. Mindig kell vitaminféléket is vinni, hiszen extrém környezetbe megyünk. A mostani túrára egy olyan vitaminduót viszünk, ami még a keringésünket is javítja, ami azért fontos, mert az ember annál könnyebben tud alkalmazkodni, minél jobb a keringése.

Ázsiában az európai ember csak forralt vagy palackos vizet ihat, és az ételekkel is vigyáznia kell. De mi a helyzet a hegyen? Nem fertőzöttek az élővizek vagy a hó?

Hegyi környezetben bárhol lehet inni a vízből, ha valami a hegyről jön le, akkor a tiszta természetből érkezik. A problémát az okozhatja, ha például nagy magasságban van egy falu, az beszennyezhet egy patakot. De Afrikában és Ázsiában is, ha hegyen vagyok, elkezdem inni a helyi vizeket. Persze előfordult olyan, hogy ami forrásvízként jött ki a hegyből, az feljebb bivalyfürdőként szolgált. Ilyesmiből lehet probléma, de ez bélflóra kérdése is. Amióta ilyen vidékeken járok, megváltozott a gyomrom, eleinte kényesebb volt, szinte sose úsztam meg, hogy valami súlyosabb bajom ne legyen. Mostanában ez már nem fordul elő, alkalmazkodtam ehhez a globális léthez, bátrabb vagyok, mint régen, és jó bátornak lenni, ha a gasztronómiáról van szó. Egy egzotikus tájon mások az ízek és az ételek, és én mindig azt szeretem enni és inni, amit a helyiek. Kicsit óvatosabb vagyok az expedíció előtt, de utána már mindent szabad. Még egyszer sem hoztam haza egzotikus betegséget.

Az expedíciót komoly orvosi vizsgálat előzi meg?

Minket talán az olimpikonokkal lehetne összehasonlítani. Olyan felkészült emberekről van szó, akiknél alap a lehető legjobb fizikum, hiszen anélkül nem lehetne csúcsteljesítményt elérni. Annak az embernek, aki ilyen nagy kihívásoknak meg tud felelni, tökéletesen egészségesnek kell lennie, ezért nem szükséges komoly kivizsgálás. Akkor volt utoljára ilyen, amikor orvos is volt a csapatban.

Mi a legnagyobb veszély, ami rátok leselkedik?

Talán a lavina. Egy himalájai lavina olyan nagy, hogy ott csak a szerencse segíthet, semmi más. Általában elvárás a jó hegymászóval szemben, hogy tévedhetetlen legyen, és ne menjen lavinaveszélyes helyre. A másik a kimerülés.

Az a vonzó a hegymászásban, hogy egy társadalmon és törvényen kívüli terület, ahol bármi megtörténhet?

Egy hegymászónak elég sok ideje van gondolkodni a miérteken, de én csak egyvalamire jutottam: arra, hogy ilyen az ember. Feladatokat keres magának, kíváncsi. Azoknál az állatoknál, amelyek magasabb értelmi szintet értek el, a kíváncsiság egy fontos elem. Hemingway írt arról, hogy egy leopárdtetemet találtak a Kilimandzsáró havas csúcsán. Nem volt miért odamennie, egyszerűen kíváncsi volt. Pont, mint az ember. Ez visz egy állatfajt, vagy az emberi fajt még magasabbra. Régen, amikor a természetből kellett megélnünk, inkább szántottuk a földet, mintsem hogy hegyekre mászkáljunk. Most olyan sok irányba fut az életünk, hogy nem is láthatjuk, mi az értelme. Az embernek kihívásokra, kreativitásra van szüksége. Nekem a hegymászás a kihívás.

A kíváncsisággal kicsit vitatkoznék, hiszen ha feljutsz a csúcsra, azért nagy meglepetés nem érhet, valószínűleg pont azt találod minden nyolcezres tetején.

A környezeti felfedezés ideje elmúlt, azt az űrszondák végzik. A hegyekben az ember és a természet találkozik. Ha egy embernek sikerül az, ami addig lehetetlennek tűnt, hogy felmegy a Csomolungmára oxigénpalack nélkül, akkor ezzel azt bizonyítja, hogy ezt más is meg tudja csinálni. A kíváncsiság az, ami megmozgat minket, hogy felfedezzük saját határainkat.

Vannak videók, ahol japán turisták tömegei vonulnak az Everest felé, és számos cikk szól arról, hogy a Himalája szemétteleppé vált. A hegymászásból tömegsport lett?

A mai modern hegymászás 1786 környékén, a Mont Blanc megmászásával indult, és az ipari forradalomhoz kapcsolódik. A modern alatt a mentalitást értem, azt, hogy nem azért másztak a hegyre, hogy pl. zergére vadásszanak, nem szép kristályokért, hanem pusztán a teljesítmény kedvéért. A magasságok pedig nőttek, az emberek eljutottak a Himalájáig, a sarkokig. A helyiek attól féltek, hogy ha egyszer elérik a Csomolungmát, akkor az már nem lesz érdekes az emberek számára, hiszen megmászták. De az Alpok ma is tömegeket vonz. Régen a svájciak nem mentek hegyet mászni, hiszen éppen elég zord életük volt a hegyek között, ma pedig ipara lett ennek, szinte minden ember meg akarja tapasztalni ezt az élményt. A hegymászással együtt megszületett a hegyi vezetés. Pionír korszak mindig volt és mindig lesz, de a világ élvonala az expedíciózásban már nem a Csomolungmán jár – oda szezononként ötszáz ember felmászik, ezt már nem lehet csúcsteljesítménynek nevezni.

A természet, a hegyek egyre nagyobb embertömegeket vonzanak, és ezért össze kell hangolni az oda tartók tevékenységét és magát a környezetet, hogy megóvjuk azt. Ez racionális keretek között tud működni, és nem kell szigorú szabályokat létrehozni. Amikor az ember visszatér a természetbe, akkor a szabadságvágyát éli meg ott. A korlátok mind rontanak ezen az élményen, pl. az alpesi csúcsok megmászását se korlátozzák, vagy kötik engedélyhez, az megy oda, aki akar. Ha ott bajba kerül, akkor hívja a hegyimentőt, amit utána kifizet. Nincsenek szankciók, csak gazdasági következmények. A Himaláján is ez a helyzet, csak ott nagyobb a tét, mert nem olyan könnyű a mentés. Látni kell az extra kockázatokat, aki ebbe belemegy, annak tisztában kell lennie a körülményekkel. Mindig vannak hibák és tévedések, ahogy az élet minden területén.

Hogy néz ki gazdaságilag egy expedíció?

Nincs könnyű dolgunk. Az Everest-kísérletek idején jelentősebb állami támogatás volt erre a célra, de ez hosszú időre megszűnt. Tavaly óta kezd jobbra fordulni a világ, mert állami támogatásban is részesülünk a Sportért és Ifjúságért Felelős Államtitkárság megítéléséből. Valójában maga az expedíciózás a természetjárás csúcsa, és megér annyi támogatást, mint egy átlagos sporttevékenység. Olyan szponzort kell szereznünk, aki tisztában van azzal, hogy értékes és motiváló tevékenység az, amit mi végzünk. Sajnos nálunk nem normális, üzleti keretek szabályozzák ezt, ezért nem lehet csak úgy elindulni támogatót keresni. Szerencsések vagyunk, mert olyan teljesítményeink vannak, amikkel felhívtuk magunkra a figyelmet, ennek köszönhetően már 10 éve tart az együttműködésünk a Brokernettel. De nem nagyon tudtam hosszabb távra másokat bevonzani. A korábban említett magyar gyártású vitaminokat gyógygombákból előállító cég, a Max-Immun segített, és nemcsak keringésjavító és immunerősítő készítményekkel, hanem pénzzel is. Ha minden jól sikerül, akkor egy jó együttműködés alakulhat ki, aminek az az alapja, hogy értéket látnak abban, amit én létre tudok hozni. Tényleg minimális a támogatásunk, az egy stabil támogatóm mögé most még be tudott sorakozni kettő, az állami támogatás elnyerése szintén lehetőség, csak azzal az a probléma, hogy utólag kapjuk meg, de nagy segítség!

Ázsia olcsó, ha nem lenne olcsó, akkor még nehezebb helyzetben lennénk. Nepál egy ideig nagyon drágán adta az Everest csúcsdíját, fizetni kellett a lehetőségért, hogy az ember odamenjen. Ez a világ nagyobbik részét visszatartotta, és csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy a Csomolungmára Nepálból másszanak fel. Amikor tömegessé vált a dolog, ez is olcsóbb lett. A megélhetés nem kerül sokba Ázsiában, a díjak viszont elég drágák. Általában két hónapot töltünk a hegyen, sátrat, szakácsot, teherhordókat kell bérelni, élelmet venni... Ezt drágább lenne Magyarországról kivinni. Gyakorlatilag úgy működik a dolog, mint egy utazási irodánál, megvannak a szakértők, akik összerakják a túrát, megvannak az embereik, akikkel dolgoznak. Az irodával állapodunk meg a csúcsdíjban, a hivatalokkal már ők intézik az ügyet, a helyiek közül is ők veszik fel a teherhordókat. Ezzel nekünk semmi dolgunk sincs, ez jól működő iparággá vált.

Szoktatok még zászlót vinni a csúcsra?

Persze, sőt az volt a nagy hír mostanában, hogy székely zászlót is viszek. Ez már régóta így van, csak most kapott nagyobb nyilvánosságot. A támogatók zászlóit is visszük, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy zászlórengeteg van a csúcson, hanem kitűzzük, lefényképezzük, azután össze is szedjük őket. A Csomolungma csúcsát megjárt magyar zászlót is lehoztam, ez most a Nemzeti Múzeumban van.

Mit jelent számodra székelynek lenni?

Nagyon szeretem a Gyergyó vidékét, ahonnan származom, nagyon sokat jelent számomra a szülőföldem, innen hoztam a természet szeretetét, de persze ez nem azt jelenti, hogy nálunk mindenkiből hegymászó lesz.

Maga az, hogy székely vagyok, egy identitástudatot jelent. Globálisak lettünk, ezért nagyon fontos a hovatartozás. Lehet, hogy magyarabb a székely, és magyarabbak a kulturális kötődései és érzelmei, mert az erőszakos asszimiláció nyomása alatt van, de az is látszik, ahogyan enged annak. Érdekes folyamatok ezek.

A gyerekeid mit szólnak ahhoz, hogy több hónapon keresztül nem látnak?

Gerda tavasszal négyéves lesz, Csoma pedig másfél, ők már belenőttek ebbe az életvitelbe. Gerda tudja, hogy én expedícióra megyek, olyan expedícióra, ahol korábban egy jó barátunkat vesztettük el. De azt is tudják, hogy nyáron hazajövök, és akkor majd mennyi mindent fogunk együtt csinálni. Hildával, a feleségemmel is traumaként éljük meg, hogy egy-két hónapra elválunk, de mi már megszoktuk ezt és jól kezeljük, hiszen nem omolhatunk össze. De egy gyereknek ez sokkal rosszabb, és ettől persze nekem is. Tudni kell értékként kezelni az egymástól való távollétet, mert utána intenzívebben lehetünk együtt.

Tényleg egy társkereső oldalon ismerkedtetek meg? Mint hegymászók?

Igen, ez egy tréfás történet. Nem volt türelmem kivárni, hogy síoktatás közben varázsolódjanak el tőlem a csajok, leginkább szerencsétlenkedésnek fogtam fel a társkeresést, nem dúskáltam a jó lehetőségekben. Amúgy nehéz egy olyan embernek, akinek van egy meghatározott, intenzív életmódja, nem olyan könnyű ahhoz társat találni, és ez nem csak a hegymászókra érvényes. Nekünk így sikerült a találkozás. Hilda is nagyon szeretne már mászni, de a két gyerek mellett egyelőre ez lehetetlen...

Akadályoz bármiben is a protézised?

Folyamatosan figyelni kell rá, így jó esetben minden rendben van és 100%-on működik.A hétköznapi életben, síelésben, expedíciózásban vannak olyan alkalmak, amikor jobban kell figyelni rá, ez nem egy olyan dolog, amit el lehet felejteni, de nem jelent különösebb hátrányt. A sziklamászásban érzem, hogy még van hová fejlődnöm.

Friss híreket, információkat az expedíció honlapján találhat.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ajánlataink

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!