Civil Licit

Kezdjük az elején: mennyire vagyunk aktívak? Nagyon is! Van véleményünk, jövőképünk, döntünk és állást foglalunk, na persze saját érdekeink vetületében. Bocsánat, akkor érdekeim vetületében. Ha így a jó, miként másként? Teszem a dolgom, teszem a magam módján, és ne firtassuk megint, amúgy lapszámról lapszámra mantrázva az összefogás, a közösség zavaros ideáit. Jogkövető állampolgárokként lehetnek perszonális elvárásaim. Mondjuk, hogy adj, Uram Isten! A többi? Néma csekk. Mert sajnos az elvárásaimnak ára van, hogy el ne feledjem. Elvárás az is, hogy fizessek értük. Nem keveset, ráadásul előre. Sajátos egy hitbizomány... Hiszek benne, hogy jobb lesz, hogy a holnapba fektetek, bár váltót róla nem kapok.

Kezdjük az elején: mennyire vagyunk aktívak? Semennyire! Kiállni mások jogaiért, megfogalmazni egy kollektív célt, ennek okán tenni, cselekedni, vállalni? Még a hatásfok kedvéért sem. Még érdekből sem. Még a legnagyobb profitért sem, ha közös az osztó. Torzó, kiben megvan a képesség, de sehol a készség. Együtt, veled? Hagyjál már, könyörgöm.

Kezdjük az…: születtem Magyarországon, 42 éves vagyok. Kis ráhagyással eddigi pályafutásom felét egy olyan, másikat egy amolyan rendszerben töltöttem. Annak ellenére, hogy a jelenlegi struktúra kétségtelenül közelebbi a preferált értékekhez, nem jelentéktelen tapasztalatom szerint a világ ezen hosszúsági és szélességi fokán a felépítmény legfontosabb eleme fikarcnyit sem változott. Maga az Ember. Sőt, rosszabb lett, hisz immáron önszántából rozsdáll morálisan. És hogy óriási különbség van a között, hogy géppisztollyal állítanak, vagy bevásárlókocsival állnak hosszú, tömött sorokba? Igen! Például az utóbbit magam töltöm, sőt, még mérlegelem is a választások lehetőségeit.

Ez igazságtalan! Ez leegyszerűsítő! Ez demagóg! Az. Nem tisztel(ek) múltat s jövendőt! Meglehet. Élni kedvelem a jelent, hogy talán nincs jókor, meg rosszkor, csak az van, ami van. A Most végtelen hatalma. Különösképp oly időkben, hol a történéseknek nincs, még pillanatnyi eltolódása sem. Egyszerre mind, a szemünk láttára zajlanak.

Mi meg nézünk. Fel az égre, le a mélybe. Mindegy, csak nehogy egymás szemébe.

Jobb pillanataimban pedig látni vélem a közösséget, mikrót és makrót egyaránt. Mikor, mekkora vízióm támad. Váratlan platformokról, nem várt szereplőkről, érdekek egyeztetéséről, kompromisszumokról, integrált energiáról. Nem a gyors és rövid távú haszonról, de a végtelen nyereség reményéről. Csípjenek meg, közhelyekben álmodom...

5. Fenntarthatósági Nap, Állampolgári Részvétel Hete, Tűzgyújtó Konferencia, Civil Licit, hogy csak az ősz szikrázó káprázatait idézzem, a rothadó enyészettel szemben; valakik, valahol alva járnak? Nem, inkább állva hagynak, tudván, a szabadság nem ingyenadomány, s nem élni vele hátrány, korrigálhatatlanul. Keressünk partnereket fejmagasságban, ha már valahova tartozni kell, mondják ők. Tartozzunk egymáshoz, ne egymásnak egy illúzióval!

Jobb pillanataimban pedig látni vélem a magam fúrta kommunikációs csatorna széle-hosszát, és nem egy!, ötven darab üzenet csak nem sodródik az infotérben célszemélytelen? S legyen bár papírrepülő, gyújtós, galacsin az írott sorok végső sorsa; senki nem vész el, csak átalakul. A kölcsönhatás nem adósság, fifti-fifti. Nekem már nem csak gyógyszerészem van... Szóval nem hagylak, könyörgöm.