Szimpatika – Olyan más lettél!

Egy nő elment a javasasszonyhoz, és azt kérdezte: „Mondd, miért van az, hogy engem egyik férfi sem akar feleségül venni? Megismerek valakit, egymásba szeretünk, de hiába, be kell érnem a lopott délutánokkal, a magányos ünnepekkel, meg az ígéretekkel, hogy majd a jövő héten odaáll a felesége elé, és bejelenti, hogy el akar válni. De semmi. Telnek az évek, és végül mind visszamegy az asszonyhoz. Hát minden férfi egyforma?”
A javasasszony elmosolyodott, és azt kérdezte: „Nem gondoltál még arra, hogy megpróbálod egy nőtlen férfival?”
Néha úgy érezzük, mindig csak ugyanaz történik velünk, mintha megakadt volna a film. De lehet, hogy csak arról van szó, hogy az élet tanít. Úgy tanít, hogy visszabuktat az előző osztályba, ha nem voltunk hajlandók megtanulni a leckét.
Egy indiai bölcs azt mondta: Ha nem tetszik a világ, változtasd meg. Ha nem megy, akkor változtasd meg a hozzáállásod.

Változz meg!
Mindketten a húszas éveik vége felé jártak. Az emberek azt mondták róluk, isten is egymásnak teremtette őket. Ki volt tűzve az esküvő napja. Csak a lány barátnője tudta, hogy nagy a baj, mert a férfi naphosszat henyél, nem is keres munkát, és már a szex sem megy köztük. A lány azt mondta, nem tudok megkívánni valakit, aki helyett nekem kell férfinak lennem. Aki helyett pluszmunkát vállalok, akinek még a borotváját is én fizetem. A férfi persze mindig megfogadta, hogy megváltozik, dolgozni fog, mégsem történt semmi. Aztán a lány egy nap kiadta az útját azzal: „Te soha nem fogsz megváltozni.”
Ugyanez a férfi néhány hónap múlva megismert egy lányt, aki csendes volt és szelíd, és reggeltől estig csak csodálta a férfit. Faluról jött Pestre, azt mondta, a férfi nélkül elveszne a nagyvárosban. Pénze nem volt, se munkája, mert még egyetemre járt. A férfi hirtelen megtáltosodott, saját vállalkozásba kezdett, és rengeteget keresett. Az első házassági évfordulójukon azt mondta a feleségének: „Köszönöm, hogy te nem akarsz folyton megváltoztatni…”

Azért se!
Vannak persze, akik tényleg nem változnak soha. Ki ne ismerné a szomszéd Klammercsik nénit, aki csakis a macskáival áll szóba, és már negyven évvel ezelőtt is pont ugyanilyen öreg volt, csúnya és morgós. Ő azt mondja, csak azért ilyen, mert magányos. Mi pedig azt mondjuk, csak azért magányos, mert ilyen.
De vajon mire van szükség ahhoz, hogy tényleg változni, fejlődni tudjunk? Abraham Maslow, a huszadik század egyik meghatározó amerikai pszichológusa, a híres szükséglet-piramis kidolgozója szerint akkor tudunk kiteljesedni, és ezzel együtt fejlődni, ha minden alapszükségletünk ki van elégítve. Először is a fizikai szükségleteink, aztán a biztonság igénye, a társadalmi és szeretetkapcsolataink… Ha mindezek megvannak, akkor jöhet a piramis csúcsa, vagyis az önkiteljesedés, önbizalom, eredményesség... Szegény Klammercsik néni talán azért morcos szakadatlan, mert valamikor régen nem szerették eléggé, és mert azt a hiányt azóta sem tudta feldolgozni, megrekedt a piramisnak ezen a szintjén.

Kell, hogy legyen itt még valami…
Amikor Sára és Zsolt megismerték egymást, imádtak együtt sorozatokat nézni, politikán vitatkozni és csirkeszárnyat grillezni. Ahogy múltak az évek, Sára egyre nyugtalanabb lett, a tévét nézve elkalandoztak a gondolatai. Úgy érezte, ez nem elég. Van itt még valami, amit fel kell fedeznie, meg kell találnia. Beiratkozott egy tanfolyamra, ahol a világvallásokról tanultak. Elment jógázni, megtanult meditálni. Zsolt elmebeteg hókuszpókusznak nevezte Sára programjait, továbbra is grillezni akart és politizálni. De Sára többé nem bosszantotta magát fölöslegesen a politikával, és vegetáriánus lett a jóga miatt.
A fejlődésre, változásra szép példa, hogy maga Maslow – halála előtt nem sokkal – tovább építette a piramisát. Az önmegvalósítás fölé újabb szintet emelt, méghozzá a transzcendencia igényét. Ezen a szinten olyan kérdéseket vetünk fel, hogy mi dolgunk itt, kik vagyunk, mi van a mindenen túl. Mi van önmagunkon túl, kívül és belül...
Fejlődünk, változunk, külön-külön, és a kapcsolatunkban is. Hogy együtt is képesek leszünk-e változni, hogy azonos irányba fejlődünk-e, hogy megváltozva is tetszünk-e majd egymásnak, nem megjósolható.


„Minden kapcsolat valahonnan valahová tart. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit hoz ki belőlünk az együttélés? Jót? Előrelépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan, vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni…” Popper Péter