Szimpatika – Hogyan lett a kopogós kiscipőből tűsarkú

Most még büszkébben álltam a folyosón, néztem a lányomat, aki már nem tündéri, hanem gyönyörű, nem cserfes, hanem nagyszájú és szemtelen, a sulit most már inkább a barátok miatt szereti annyira, és próbáltam benne megtalálni azt a hatévest, akit annak idején bekísértem ide.


Valamikor az elmúlt két év során történt, hogy felnőtt, szép lassan egyre rövidebb lett a szoknya, egyre csajosabb a megjelenés, egyre magasabb a cipősarok, egyszer csak sminkszerek és több tucat ékszer lepte el a fürdőszobát, egyre többször fordult elő, hogy duzzogva bevonult a szobájába, mert mi nem értjük meg őt. Szegénykém, az elmúlt fél évben tényleg érezhetett ilyet, pedig nem őt nem értettük meg, hanem az utolsó félév iskolai történéseit, kezdve a felvételi őrület utáni lébecolással, amikor már nincs tétje a jegyeknek, és bizony egyáltalán nem tanulnak a diákok, amire a tanárok vagy kiborulnak, vagy reménytelennek kikiáltva, nem tanítanak semmit.
Szerencsére Bori nem hagyta el magát annyira, nem rontott a félévi bizonyítványhoz képest, bár ebben nyilván közrejátszott, hogy felvették az áhított gimnáziumba, ahol beiratkozáskor megnézik az év végi jegyeket is. Azután egy kicsit túlzásnak éreztem a kiadásokat is, amelyek a nyolcadikos léttel járnak. Emlékeim szerint nekünk csak a középiskolai ballagáskor kellett tablóra, bankettre, ruhára költeni, de manapság ezek természetesek általános iskolában is. Persze itt nem szalagavató volt, de iskolai bál igen, ahol kölcsönzött ruhában keringőztek a lányok, és a kedvezményes bérleti díj sem kicsi.
Hiába szedett az osztályfőnök szeptember óta havi kétezer forintot, nem fedezte a gyerekenkénti összeg a kiadásokat, csak az osztálykirándulás költségeit, így külön kellett pénz vinni osztályfotózásra, tablófotózásra (ahol kötelező volt csomagban rendelni legalább háromezer-ötszáz forintért fényképet). Plusz kiadás volt a bankettvacsora, a tanárok ajándékai, a virágok, és akkor arról nem is beszélek, hogy mennyibe kerül egy tizennégy éves lányt felöltöztetni, fodrászolni a nagy napra. Meg kell mondanom, sajnálom, hogy manapság nincs egyenruha vagy matrózblúz, mert megspóroltunk volna egy csomó pénzt és néhány óra „idegbajt”, és abban is az én lányom lett volna a legcsinosabb, mellesleg ahhoz is felvehette volna az első igazi tűsarkú cipőjét...