Rabszolgák Magyarországon

A KundK hadseregétől örökölt, majd a börtönszlengben „szocializálódott” kifejezés klasszikus argó: csak úgy csattan a nyelv alatt, mint a korbács! Próbálja ki, fedezze fel mindenki magában az emberállatot, nyugodtan! Na! Nem szégyen az, tán nem is bűn. Valahogy élni kell. A kápók, górék, uzsorások tanúsította őszinte döbbenet, értetlenség legalábbis erről árulkodik a felelősségre vonás pillanatában. Könyörgöm, hát az apám is ezt csinálta!

És az apjának apja is. És annak az apja is, meg tovább, vissza a történelmi alapba, egészen az államiság kezdetéig (és csak a terjedelem okán nem tovább...). Hűbéres viszonyrendszer ez, amit súlyoz az Aranybulla, tüzes vassal juttat érvényre Werbőczy, és mire szabályozná jobbágyrendelet, ’48-as reform romantika, már rég a génállomány része. Az eleve alárendeltetés. Jöhet aztán kiegyezés, köz- és másféle társaság, vesztes és vesztesebb háború, vészkorszak, kommunista, kapitalista, mindhiába; „aki száz meg százezert rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített.”

Ti borc? Mi borc! Időről időre elkeseredett forradalmak, rendszerváltások szórnak ígéretet a száraz ugaron, hogy minden változik, ha másért nem, hát mert forog a Föld, olyan szép, mindjárt el is hiszem. De mi verne gyökeret az évszázados beidegződések szikkadt repedéseiben? Sehol, semmi… Ha egy kicsit tágítjuk a fókuszt, balkáni állapotokról, még tágabban fejlődő országokról beszélhetünk, hol a kultúra-evolúció megrekedni látszik a modern történelem előtti időkben. Ez van. Az euroatlanti civilizációs ugrás – gazdasági, így aztán társadalmi következményeivel – jó, ha a faj húsz százalékát érinti, és mint a prológusban jelzett további adat mutatja, egyben fatális illúzió is. Itt, a Kelet árnyékában biztosan.

Na, most aztán ne túlozzak, felvilágosult ember ilyet nem tesz, miért kell marginális jelenségekből általánosítani? Rendben, egy pillanatra mindenki világítsa át a munkahelyét, az emberi iszonyokat, megélt megaláztatásait, a szerzett fekélyek és idegbajok számát, a telefonon duruzsoló, elektronikus levelekben programozott csicskáztatást! Vérünkben van, hogy felmosórongynak használjuk egymást.

Ezért kár fenntartani a látszat kirakatait, öles bötűkkel hirdetni a fejlődés alternatívájának gépkönyvét. Mikor olvasni sem tudunk? Elfogadni, hogy hol és miként létezünk, és ebben a szomorú, de megbékélt, végre újrakezdő állapotban keresni a megoldást a túlélésre. Ez már testhezálló feladat. Keresi fogvatartott és -tartó is azt, szegényes eszköztáraik dohos mélyiben. Emlékezzünk Szikra Ferenc Petőfihez intézett szavaira: „Barátom, előbb talpra kell állítani a magyart, aztán: rajta!” Ez nem a haza és haladás öles lépteinek vidéke, ki türelmetlen, jobb, ha odébbáll, mert itt csak szelet vet. Vihar-betakarító munkásokból pedig akad elég. Tán egy hadsereggel is…

„Több ezer ember él rabszolgasorban Magyarországon, napjainkban is” – fut a felirat a vásznon (Csicska, Till Attila filmje), alólam meg a talaj kifele, de rendesen. Stílusos filmszakadás. Mi ez? A hely, ahol élek? Az uniós norma? A haza, no meg a haladás? Mi volna az Én dolga? A látottak azonnali felejtése! Azaz mások kiír(t)ása a történelemből... Rövidet rendelek.