Szimpatika – „Azt akartam, hogy a lányom falun is éljen”

Nézze, soha nem szoktam a régi filmjeimet megnézni, de amikor Fábri Zoltán meghalt és levetítették a munkáit, nagy élmény volt újra látni a Körhintát. Szerencsém volt, hogy ilyen filmmel indultam. Újra megnéztem, mert kíváncsi voltam, vajon mitől lett olyan híres ez a film. Én akkor pontosan tudtam, hogy nem vagyok színész, a Fábri úr úgy dolgozott velem, mint egy gyerekkel szoktak. Ha sírni kellett, akkor megbántottak. Ha meg nevetni... a Soós Imre szemébe csak bele kellett néznem. Ebben a filmben fölzeng a szerelem, és ma már nagyon ritka az a színházi előadás vagy film, ahol tényleg fölzeng.

Soós Imre az életben is annyira sármos fiú volt, mint a vásznon?

Még sármosabb. Amikor a Vasvirágot forgattuk – az volt a harmadik filmem –, még főiskolás voltam. Herskó János csinált vagy 20-30 próbafelvételt, majd odahívott engem. Azt mondta: próbálj már meg nem parasztlány lenni. Megkérdeztem, hogy miről beszél? Az édesanyám is az angolkisasszonyokhoz járt, a nővérem is, én is. Apám négylovas hintót hajtott, aztán autót vett a ’20-as évek végén. De ha valaki faluról jött, és parasztszereppel indult, az parasztszínész maradt. Amikor már színésznő voltam, összeült a dramaturgiai tanács, mert a Gertler velem akarta játszatni a Noszty fiú esete Tóth Marival-t. De ők azt mondták, hogy egy buta parasztlány nem játszhatja el a rafinált Tóth Marit.

Gondolja el, hogy az a Soós Imre, aki hercegnek született, a Ludas Matyin és a Körhintán kívül nem játszhatott el semmit, mert kikiáltották parasztszínésznek. Pedig III. Richárdot, Hamletet kellett volna játszania. Szerintem ebbe halt bele.

A származást vagy a karaktert nézték?

A származást. Azt ma már sokan nem tudják, hogy Gellért Endre volt a Nemzeti Színház főrendezője és a Főiskola színész főtanszak vezetője. Ahányan voltunk, fiúk, lányok, imádtuk őt. Aztán 56 után öngyilkosságot kísérelt meg. Jöttek a hírek, hogy elfelejtett olaszul, nem ismer meg senkit. Aztán megmentették, mondták, hogy már jól van, de a zárt osztályon fekszik. Az Egri Pistával üzent nekem, hogy menjek be hozzá. Én teljesen ledöbbentem, nem azért, mert egy zárt osztályra kellett bemennem, hanem mert hogy hogy jövök én ahhoz, hogy bemenjek hozzá? Emlékszem, egy sötét novemberi napon, gyalog elindultam hozzá, a Városmajor utcából a János Kórházba. A kórház legvégén volt a zárt osztály. Sose felejtem el a falnak a színét. Volt egy ágy és egy hokedli, amin ült az Egri. Felállt, elköszönt, és mondta Gellért Endrének, hogy itt a Törőcsik. Leültem, kért egy pohár vizet, adtam neki, majd a következőt mondta nekem:

– Végül is nem tudom, hogy mi lesz velem, de én szeretném, ha tudatosítaná magában, hogy maga nem parasztszínésznő, hanem intellektuális színésznő.

Ahogy néztem a régi filmjeit, azt éreztem – bocsásson meg –, hogy Törőcsik Mari tulajdonképpen egy nagyon vagány csaj. És most is ezt érzem...

Nemrég ment a Kölyök című film. A hideghengerművet építették, még nem volt meg az ajtaja, de a beton és a sínek már le voltak fektetve. Három napig függtem úgy 20 méter magasan, hogy kivették alólam a létrát, és semmifajta biztosítás nem volt. Csak néztem és láttam, hogy ez nem trükk, és tudtam, hogy se a kezem nincs kikötve, se alattam nincs laticel, se semmi. Most látva azt hittem, hogy megzavarodok... De nem hiszem, hogy vagány vagyok, inkább a dolgomat szeretem tisztességesen elvégezni.

Szerepet nehezen tanult?

Nagyon könnyen, mert a mesterem, Major Tamás tanított erre is. Reggel felkeltem, főztem egy kávét, leültem a konyhába, és kb. 10-15 percig némán tanultam, de ha mondjuk 100 oldal volt, akkor délután is. Soha nem tanultam hangosan. Mindig a kezemben tartottam a szöveget, amíg nem tudtam, hogy mi a dolgom. Amikor már sejtettem, hogy körülbelül mit kell csinálnom, akkor már nem szöveget tanultam, hanem azt, hogy itt most lehajtom a fejem, most odamegyek, most kinyitok egy ajtót. Én beemeltem az idegrendszerembe az egész szerepet. Így lehet jól tanulni, nem úgy, mint az iskolában, hangosan. Persze volt olyan, hogy kihagyott az agyam, és rögtönöztem. Akkor azt mondták, hogy te még Shakespeare-t is tudsz költeni! Persze, csak iszonyú koncentrálást igényel az improvizáció. De észre se veszi a közönség.

Ez a típusú koncentráció vagy módszer a mindennapi életben is használható?

Én 10 éves koromban zárdába kerültem, ott volt egy csodálatos apáca, aki velünk foglalkozott, Máter Orsolya – később Franciaországba került. Mint kiderült, az egyház kötött Rákosiékkal egy olyan egyezményt, hogy nagyon kevés, minimális mennyiségű szerzetest kiengednek külföldre. Én 12 éves koromban láttam őt utoljára: mikor elköszöntünk, mindenki megmondta a lánykori nevét. Lövey Olgának hívták. Később kaptam egy levelet tőle, amelyben megkérdezte, hogy tényleg én vagyok-e az a Törőcsik, hogy valóban én vagyok-e az, Cannes-ban? Aztán találkoztam vele Pesten, a 70-es évek vége felé. Akkor már engedték utazni, persze csak civilben. A fegyelmezettséget tanultam meg tőle. Ha az iskolában nem úgy viselkedett az ember, ahogy kellett, akkor kitették – volt olyan, hogy valakit kitiltották az ország összes gimnáziumából, meg kellett tanulni a rendet. Természetes, hogy nem lehet az, mint régen, de ma túl sok mindent megengednek, a gyerekek nem tudják megtanulni, hogy egymást tisztelni kell, hogy toleránsnak kell lenni, és fegyelmezettnek. Pedig ezt meg kéne tanulni.

A színházakban a színészetről mindenki másképp fogalmaz, hogy mi neki a színészet. Olyan ez, mint hogy van, aki éjszaka ír, van, aki hajnalban ír. Én úgy szoktam mondani, hogy születik az ember egy tehetséggel, külső és belső adottsággal. Ha megvan a tehetsége, akkor meg kell tanulni a szakmát, mert minden szakmát meg kell tanulni. Nekem óriási szerencsém volt, hogy hagytak időt a saját formámat, a saját kifejezési eszközeimet megtalálni. Amikor először játszottam Majornál, a felújított a Vízkeresztben, majdnem mindenki régi szereplő volt. Én a Mészáros Ágika szerepét kaptam, mert ő le volt tiltva 56 után. Mondtam a Bodroginak (ő volt a férjem), hogy én megtanultam a szerepet, de 14 nap alatt Shakespeare nem fog menni. Velem biztos elkezd majd ordítani a Major.

A harmadik próbán azt mondta a Major, hogy „Törőcsik, jöjjön le!” Ne tudja meg, a kezem-lábam összeakadt, azt mondta nekem: „Maga nem tud semmit.” Mondtam neki, hogy én tudom, hogy nem tudok semmit, de mit csináljak? „Semmit, majd leírják magáról, hogy nem jön át a rivaldán.” Le is írták. De meg is dicsért, mert azt mondta, hogy „szerencsére magának olyan ízlése van, hogy képtelen használni az általam annyira gyűlölt általános színjátszást. Maga itt meg tudja tanulni a saját kifejező eszközeit.” Könyörögtem neki, hogy ne tegye, de felhívta Ágikát, hogy be tudna-e jönni segíteni nekem. Ő boldogan vállalta, rengeteget dolgozott velem Mészáros Ági, nagyon hálás voltam neki.

Pilinszky mondta, hogy van az adó, tehát a színész, és van a kapó, a néző. Nem nekem kell elindulni, hogy gyertek velem, hanem léteznem kell, és elindulnak felém – ez az igazi. Persze voltak jó előadásaim, amikor annyira tudtam létezni, hogy eszembe se jutott, hogy színpadon vagyok – az 5-6 este, és néhány pillanat. 56 év alatt ez nem kevés.

Jóban voltak Pilinszkyvel?

Húsz évig ő volt a legjobb barátom, meg a Fejes Endre. Bandival már nagyon régen beszéltem telefonon, de régen gyakran voltunk együtt. És az volt a legnagyobb élmény, amikor ők ketten beszélgettek. Közismert, hogy a János milyen finom lélek volt, de kevesen tudták róla, hogy milyen humora, és nagy öniróniája van. Nagyon szerették egymást, nagy élmény volt őket hallgatni.

Fantasztikus korszak lehetett...

Senki nem tudja, hogy ők milyen hihetetlen nagyra becsülték egymást. Mennyire összetartoztak. Fáj a szívem, mert szerintem kevesen tudják, hogy a Rozsdatemető milyen csodálatos regény. Nem merek irodalomról beszélni, én csak egy érzékeny ember vagyok, de a Rozsdatemető számomra a 20. század egyik kincse. Akkor ez nagy dolog volt, hogy a munkásosztályról így lehet beszélni. Ha ma elolvassa egy egyetemista, akkor az egy görög tragédia.

Beszéljünk egy kicsit a mostani dolgokról. Mi az, amin ilyen sokat dolgozik?

Negyven év óta nem csináltam ilyet, hogy az egész nyaramat végigdolgozzam. A véletlen is közrejátszott, mert elvállaltam, hogy az angol Sir Trevor Nunn rendező darabjában, az Egy nyári éj mosolyában szerepeljek. Ezt végül is hiúságból elfogadtam, mert ő egy nagyon nagy rendező, és ezt a darabot az egész világon sikerre vitte. Az én szerepemet Londonban Judy Dench, a Broadwayn pedig két Oscar-díjas színésznő is játszotta, ezért én is megpróbáltam, kíváncsi voltam. Kilenc évvel ezelőtt a Beregszászi Színháznak megcsináltam a Szarvassá vált fiúkat Gyulán, ezért most is elvállaltam az Ördögkatlan Fesztiválon két előadást, amiből egy egy hónapos forgatás lett, mivel a rendező, Vidnyánszky Attila szerzett pénzt a darab filmre vitelére. Aztán elkezdtem a Nemzeti Színházban próbálni a Fösvényt. Azóta egyfolytában felújító próbáim vannak. Természetesen kell, hogy megálljt parancsoljak magamnak, mert persze, beteg is lettem, és nálam minden vírusnál megijednek az orvosok. Csoda, hogy ezt végigcsináltam, de sajnos három előadást le is kellett mondanom. Most azt mondom magamnak, hogy Mariska, állj meg már egy kicsit.

Tudom, hogy Vas megyébe húz a szíve, ha teheti, minden szabadidejét Velemen tölti, ott piheni ki magát. Miért vonzza ez a környék?

Megvannak a kedvenc kávéházaim, éttermeim Kőszegen, Szombathelyen, Bozsókon. Nagyon fontos nekem a vidék, de én nyaralóra soha nem vágytam. Amikor megszületett a lányom, azt akartam, hogy falun is éljen. Ezért abban az évben megvettük a velemi házat a falu közepén. Teréz az első elemit Velemen járta, ott a négy alsó tagozat egy osztályba járt. Aztán felkerültünk Budapestre, és beírattuk a Lisznyai utcai iskolába. Egyszer felhívtak telefonon – mert nekem nem volt szabad bejárnom az iskolába, titkolva volt, hogy én vagyok az anyja –, szóval felhívott a tanítónő, hogy hol volt elsős Teréz? Mondtam, hogy Velemen, ahol együtt járt a négy alsó tagozat. Azt mondta, hogy nemcsak ő ír a legszebben és ő számol a legjobban, hanem a gondolkodásával is kitűnik a többiek közül. Örömmel mondtam el ezt a velemi tanító úrnak.
Kanadából hazajött egy ismerősöm, és azt mesélte, hogy a legdrágább magániskolákban is együtt járnak a gyerekek az első négy osztályba. Kiderült, hogy ez a leghasznosabb, mert aki gyöngébben tanul, az többször hallja az elsősöket, aki viszont nagyobb figyelemmel van, az többet tud tanulni a nagyoktól.

Én falun születtem, nem véletlenül akartam, hogy falun is lakjon a lányom. Azt mondják, hogy a természet közelsége jobbá teszi az embert. Valahogy ezt így is érzem.