Szimpatika – Hová tűnik el az idő?

Az október már nem ősz, de még nem tél. Már elültek a szeptemberi iskolakezdés körüli izgalmak, lekopott rólunk a nyár barnasága, a szabadság édes nyugalma. Még nem akarunk befűteni, de éjjelenként már fázunk. Becsukjuk az ablakokat, magunkra húzzuk a paplant, és érezzük, hogy valahol mesze, fönn északon készülődik a tél. Még nem indul, de hírnökeit előre küldte már. Érezzük a tél leheletét, mert annyira más, mint a néhány héttel korábban érkezett szelek. A fák leveleit, elszáradt ágait takarító szeptemberi szelek. Már szó sincs kellemes simogatásról, mint az augusztusi melegben. Ezek a szelek nem ígérgetnek, mint tavasszal, nem hűsítenek, mint nyáron, hanem arcunkba vágnak és sziszegnek. Vegyél kabátot, sálat halandó, jön a tél! Ködök csatangolnak hajnalonként az ablakunk előtt. A nap is csupán dereng, alig süt, későn kel fel, s egyre korábban nyugszik.

Lopja tőlünk az időt.

Pedig alig van belőle. Egyre kevesebb időnk van.

Bár gőzöm sincs, hogy miért.

Októberre elhalványulnak a nyár emlékei. Nincs mire várni. Egyre rövidebbek, szürkébbek, fáradtabbak a nappalok, s egyre hosszabbak, sötétebbek és reménytelenebbek az éjszakák.

Fekszem az ágyban. A hajnalt lassan felváltja a reggel, de ezt alig venni észre. A derengés áthatolhatatlan. Fekszem az ágyban, pedig kelni kéne, kávét főzni, kutyát sétáltatni, számítógépet kapcsolni, el kellene kezdeni élni. Idő van.

Helyesebben: semmire nincs idő. Pedig minden gépesítve van már.

Mégsem találom azt az időt, amit megspórolunk.

Emlékszem, gyerekkoromban milyen sok időbe tellett, míg meleg lett a szobában. A fűtés akkoriban szakértelmet, munkát, törődést igényelt. Először is meg kellett rendelni időben a fát. Télire. Még nyáron. A pincébe kellett hordani. Aztán, amikor beköszöntött a tél, apám délutánonként felvette agyonfoltozott, öreg házikabátját, s egy vesszőből készült kosárral a kezében a pincébe indult fát vágni. Amikor végzett, cserépkályhánkba készítette a vékonyka gyújtóst, rá az újságot, fölé a vastagabb fahasábokat. Majd gyufát gyújtott, tenyerében őrizgetve a fellobbanó lángot, óvatosan a papírkupac alá helyezte, és finoman fújta. Míg a sárga lángnyelvek belekaptak a vékonyra hasogatott gyújtósba és sercegve, prüszkölve kergették a nagyobb hasábok köré a lángot. Lassan lett meleg, lassan lettek langyosak a cserépkályha kockái. Apám bólintott akkor, kezét mosta, levette az öreg házikabátot, és utána már a miénk volt a délután. Meg az este. Az együtt töltött idő.

Most nem kell pincébe járni, fát hasogatni, gyújtóst csinálni. Gombnyomásra lesz meleg.

Mégsincs időnk. Ki érti ezt?

Felkelek, vizet eresztek, bekapcsolom a kávégépet, benyomom a számítógépet, ránézek a leveleimre. Éjjel hat üzenetem érkezett. Hírlevelek, cégektől, akik egytől egyig el akarnak adni nekem valamit. Akciós utazást, kedvező kamatozású hitelt, last minute repülőjegyet. Értesítenek, hogy meghívtak egy ismeretlen szervezet ismeretlen rendezvényére, s hogy hozzászóltak a hivatkozásomhoz az egyik közösségi oldalon. Az üzeneteket kivétel nélkül törlöm. A kávém közben kifolyt, a pirítósom kiugrott, a mosógép, melyet este programoztam, elindult. A kávét a kádban iszom meg, a pirítósról elfeledkezem, mert késésében vagyok.

Mint mindig. Ki érti ezt?

Október van. Gyerekkoromban apám ilyenkor vette meg a világoskék, leheletvékony légipostai levélpapírt és borítékot. Azért, hogy messze földre, a távoli és ismeretlen Kanadába szakadt nővérének beszámoljon az itthon maradottak dolgairól. Azért, hogy még időben feladja, hogy még karácsony előtt odaérjen.

A papír alá kemény alátétet helyezett, csuklója alá itatóspapírt. És belekezdett. „Drága nővérem, remélem, levelem jó egészségben talál.” Gyöngybetűi egyenletesen és engedelmesen sorakoztak a lehelet-kék papíron. Csupa fontos dologról szóltak. Válaszoltak a távolból jött korábbi levélre. Nem tartalmaztak felesleges, pillanat-információkat. Minek, hisz hetek telnek majd el, míg a levél odaér. A levél, melyben helyesírási hiba nem fordulhatott elő. Apám, ha bizonytalan volt valamely szó írását illetőleg, mielőtt leírta volna, fellapozta a nagy, kék, bőrkötéses A magyar helyesírás szabályai című akadémiai kötetet. Időt szánt a levélírásra. Ekképpen körülményes volt a dolog nagyon, különösen az én lassú és precíz apámnak. Mégis, sok levelet írt. És sok levelet kapott. Megőrizte őket, mert születésről, halálról, szerelemről szóltak. Fontosak voltak.

Most nem kell postára járni, bélyeget venni. Elég a telefon, vagy a komputer billentyűzetét nyomogatni. A levél, mielőtt átgondoltuk volna, már meg is érkezett címzettjéhez.

Talán ezért sem írunk igazi levelet. Csak jeleket.

De akkor miért nincs soha, semmire elég időnk?

Ha valaki tudja a választ, kérem, árulja el!

Címem a szerkesztőségben.