Jóban-Rosszban
Módosítva: 8/2/2011 2 perc PárkapcsolatÖsszes cikk
Életünk legfontosabb kérdései közé tartozik, sikerül-e olyan társat találnunk, akivel egyetértésben leélhetjük az életünket, felnevelhetjük gyerekeinket, aki számíthat ránk, s akire mi is jóban-rosszban számíthatunk. A kérdéssel foglalkozó szakemberek szerint az ellentétek vonzzák, de a hasonlóságok tartják meg egymás mellett az embereket. S ez olyan ellentmondás, amelyet nagyon nehéz feloldani.
A különböző társadalmak és történelmi korok más és más fontosságot tulajdonítottak a párválasztásnak. A keleti, a lélekvándorlásban hívő emberek számára az életben nem az egyéni boldogulás a legfontosabb. Ezért a házasság feltétele jórészt ma sem a szerelem, hanem egyfajta gazdasági, társadalmi érdekszövetség. Az individualista nyugati kultúrák szerint azonban, mivel az embernek csak egyszer él, joga van a boldogsághoz. Így aztán a szerelem nevében házasodnak, válnak, ölnek és ölelnek. A szerelem azonban ingatag talaj, a rá épített ház könnyen összedől, maga alá temetve a benne lakókat. De mi is az a szerelem? Mi az, ami egy másik emberhez vonz bennünket? Milyen gyerekkori minták, társadalmi ideálok, értékek, tapasztalatok, titokzatos biokémiai folyamatok hatására választunk társat magunknak?
Kunsági Andrea pszichológus szerint a párválasztás szempontjai különbözőek fiatal felnőtt korban, és az élet előrehaladtával. Azonban minden választásunk alapja egyfajta imprinting, bevésődés. Ez azt jelenti, hogy kora gyerekkorunkból őrzünk kellemes emlékeket, mozdulatokat, illatokat, arcvonásokat, hangokat egykori gondtalan, nyílt és fontos kapcsolatainkból. Az ellenkező nemű szülő rajongása, egy gyerekkori játszótárs, egy hozzánk közelálló felnőtt, akivel boldogok és nyugodtak voltunk, mélyen beleíródik emlékeinkbe. Választásunkban ott van az, ami tudattalanul ismerős számunkra valami régről. Azt az embert, aki ezek közül a bevésett emlékek közül valamit hordoz, ismerősnek érezzük, és közel engedjük magunkhoz. Fontossá válik számunkra. A közelség pedig megteremti az intimitás lehetőségét, amelyet gyerekkorunkban elvesztettünk, de amelyre mindörökké vágyunk. S ez az újra felfedezett, átélt intimitás a boldogság, a szerelem képzetét nyújtja. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a választás jó. A taszításokkal ugyanez a helyzet. A legmegfelelőbb társat is elutasíthatjuk azért, mert hordoz valami, számunkra kora gyerekkorunk óta ellenszenves vonást. Olyan a hangja, a gesztusai, a mozdulatai, mint valakié, akit egykor nem szerettünk. Tehát nem ő maga olyan, csak a hanghordozása, a mosolya, a harsánysága hasonló, s ez taszít. Fiatal korban ez az imprinting a legfontosabb szempont a választásnál.
Ehhez járul egyfajta kép az ideális férfiról vagy nőről. Ezek az ideálok divattól függenek, és ugyanúgy nem biztosítékai a jó párválasztásnak, miként a bevésődések sem. Idősebb korban mindehhez még hozzájárulhatnak bizonyos tapasztalatok előző kapcsolatainkból, valamint egyéb társadalmi, anyagi meggondolások is. Azt azonban, hogy milyen a jó választás, nehéz megmondani. Valószínűleg akkor érezzük úgy, hogy megtaláltuk az igazit, ha ezek közül a szempontok közül a legtöbb stimmel. Ha tehát párunkkal képesek vagyunk megteremteni a kora gyerekkorban átélt intimitást, környezetünk, szüleink elfogadják őt, anyagi, társadalmi biztonságot teremt számunkra, és alapvetően egyforma értékek mentén tudjuk nevelni gyerekeinket, élni mindennapjainkat. Hogy mindez mennyire bonyolult folyamat, bizonyítja, hogy keveseknek sikerül, és hogy gyakran követjük el ugyanazt a hibát, s választunk ugyanúgy rosszul.
Kunsági Andrea pszichológus szerint a párválasztás szempontjai különbözőek fiatal felnőtt korban, és az élet előrehaladtával. Azonban minden választásunk alapja egyfajta imprinting, bevésődés. Ez azt jelenti, hogy kora gyerekkorunkból őrzünk kellemes emlékeket, mozdulatokat, illatokat, arcvonásokat, hangokat egykori gondtalan, nyílt és fontos kapcsolatainkból. Az ellenkező nemű szülő rajongása, egy gyerekkori játszótárs, egy hozzánk közelálló felnőtt, akivel boldogok és nyugodtak voltunk, mélyen beleíródik emlékeinkbe. Választásunkban ott van az, ami tudattalanul ismerős számunkra valami régről. Azt az embert, aki ezek közül a bevésett emlékek közül valamit hordoz, ismerősnek érezzük, és közel engedjük magunkhoz. Fontossá válik számunkra. A közelség pedig megteremti az intimitás lehetőségét, amelyet gyerekkorunkban elvesztettünk, de amelyre mindörökké vágyunk. S ez az újra felfedezett, átélt intimitás a boldogság, a szerelem képzetét nyújtja. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a választás jó. A taszításokkal ugyanez a helyzet. A legmegfelelőbb társat is elutasíthatjuk azért, mert hordoz valami, számunkra kora gyerekkorunk óta ellenszenves vonást. Olyan a hangja, a gesztusai, a mozdulatai, mint valakié, akit egykor nem szerettünk. Tehát nem ő maga olyan, csak a hanghordozása, a mosolya, a harsánysága hasonló, s ez taszít. Fiatal korban ez az imprinting a legfontosabb szempont a választásnál.
Ehhez járul egyfajta kép az ideális férfiról vagy nőről. Ezek az ideálok divattól függenek, és ugyanúgy nem biztosítékai a jó párválasztásnak, miként a bevésődések sem. Idősebb korban mindehhez még hozzájárulhatnak bizonyos tapasztalatok előző kapcsolatainkból, valamint egyéb társadalmi, anyagi meggondolások is. Azt azonban, hogy milyen a jó választás, nehéz megmondani. Valószínűleg akkor érezzük úgy, hogy megtaláltuk az igazit, ha ezek közül a szempontok közül a legtöbb stimmel. Ha tehát párunkkal képesek vagyunk megteremteni a kora gyerekkorban átélt intimitást, környezetünk, szüleink elfogadják őt, anyagi, társadalmi biztonságot teremt számunkra, és alapvetően egyforma értékek mentén tudjuk nevelni gyerekeinket, élni mindennapjainkat. Hogy mindez mennyire bonyolult folyamat, bizonyítja, hogy keveseknek sikerül, és hogy gyakran követjük el ugyanazt a hibát, s választunk ugyanúgy rosszul.
Életünk legfontosabb kérdései közé tartozik, sikerül-e olyan társat találnunk, akivel egyetértésben leélhetjük az életünket, felnevelhetjük gyerekeinket, aki számíthat ránk, s akire mi is jóban-rosszban számíthatunk.