Kaland, tábor - Apaszemmel

Módosítva: 7/25/2011 Szerző: Küttel Dávid 2 perc Apaszemmelprogram

Halat fogni, bóklászni a vízparton, kákából tutajt készíteni, majd a kertben krumplit pucolni közösen... Lehet, hogy csak nekem nagy dolog, de ennyi a célom egész nyáron, hiszen a gyerekeimmel lenni mindennél jobb! Ez most valószínűleg furcsán hangzik, de év közben soha nem vagyunk együtt nyugalomban. Legtöbbször hazaérek hétre, de akkor már nincs elég figyelmem, és nehéz magamnak bevallani, de a türelmem is véges. Főszerkesztő barátom mondta egyszer a következő, viccesnek szánt, de nagyon találó mondatot: „A feleségem nem hajlandó megérteni, hogy este hétkor nem a felmentő sereg, hanem a vert sereg érkezik haza.”

Még csak a nyár közepén tartunk! Hál’ istennek, hiszen ez a tanév még fárasztóbb volt, mint eddig bármelyik. A nyaralás nálunk sohasem eseménymentes, már csak a létszám miatt is mindig történik valami. A családi nyaraláson túl, nemrég Tiszabábolnán voltunk pár barátunkkal és kollégáimmal együtt, részint munkaügyben. Egy alapítványi vállalásunk miatt kellett odautazni, de a projekt vezetője felajánlotta, hogy vigyük a családunkat.

A térségben másfél éve dolgozik az alapítvány, és ez a hétvége volt az utolsó elvégzendő feladat Mezőcsát kistérség kerékpáros útvonalával kapcsolatban. Az említett hétvégén nagyon kevés munka várt ránk: lényegében egy 16 km-es bringázáson és pár darab kerékpárostábla kihelyezésén kívül némi dokumentálás. A bringázás után a helyiek halászlével vártak minket, kollégám 35 fokban hősiesen bevállalta az összes gyerekkel a pecázást, majd este közös főzés egy csodálatosan felújított parasztház udvarán. Másnap strandolás a holtágnál, majd újra egy halászlé... nem folytatom, hiszen nem akarom untatni a kedves olvasót. A családi hangulatról a leghitelesebben 3 éves fiam tudna beszámolni, aki a hazafelé induláskor nem volt hajlandó beszállni az autóba, és miután nagy nehezen becsalogattuk, még hosszú percekig sírt. Nem hiszti volt, hanem az a nagyon keserves sírás, mint amikor egy 3 éves gyerektől elveszik a legféltettebb kincsét, vagy leesik a fagylaltból a legfinomabb falat az utcán... Persze, meg kell tanulnia, hogy nem tart minden örökké! Ilyen és ehhez hasonló – számára vélhetően – üres szavakkal próbáltuk meggyőzni, de neki csak az alvás segített. A többiek is nehezen keltek útra a csodálatos napok után, de ők tudták, hogy ugyanez a hangulat vár ránk Szarvason, majd a Balatonnál, és terveink szerint még a nyáron visszatérünk ide is.
Aznap este azért Bence megkérdezte tőlem csodálkozva: Apa, neked ez a munkád? Jogos kérdés, mert év közben, amikor elutazom vidékre vagy külföldre, ők mindig azt látják, hogy nincs nagy kedvem hozzá. Persze azért, mert nem szeretek egyetlen éjszakát sem a családom nélkül tölteni, és általában nem vihetem magammal őket. Próbáltam magyarázkodni, hogy a „szürke hétköznapokon” nem kerékpározom és horgászom munkaidőben, de ezt már úgysem fogják nekem elhinni...