Szimpatika – Szulák Andrea: „A nyitottságom a legnagyobb mázlim”

Csodálatosan nézel ki, iszonyú sokat fogytál – mi a titkod?

Összehangolt offenzívát indítottam a szervezetem ellen: mozgás, diéta, munka.

Sportolsz valamit?

Felfedeztem egy csudajó dolgot, az a neve, hogy power plate, ez egy vibrációs tréningeszköz. Olyan, mint egy futópad, csak nem futni kell rajta, hanem különféle gyakorlatokat végezni, és a lábad alatt rezeg ez a dolog. 30 perces edzések vannak, de annyi energiát használsz el, mintha másfél órán keresztül keményen dolgoznál a talajon.

És a diéta?

Egy ételfutárcég diétájával kezdtem el, most már nem bírok ránézni sem, úgyhogy egy kis szünetet tartok, de majd folytatom. És hát van ez a csoda dolog, az elektrolipolízis. Elektromos akupunktúrás tűket raknak bizonyos pontokra a testen, és elektromos árammal stimulálják a zsírszövetet, gyakorlatilag szétrobbantják a zsírsejtecskéket és ez távozik a salakanyaggal együtt a szervezetből.

És nem fáj?

Nem. Nem azt mondom, hogy a legkényelmesebb dolog, amit valaha megéltem, de nem kibírhatatlan, sőt. És az eredmény aztán megvigasztal. De még az út felénél sem tartok.

Miért, mi a cél?

Egy olyan fizikai kondíció, ami egy ilyen mozgékony, három és fél éves kisgyerek mellett mindenképpen fontos, és hát én azért már nem vagyok karonülő, ez meg egy izgő-mozgó kiscsaj.

Hogy sikerül a munkádat az ő életritmusával összeegyeztetni?

Piszok nehezen.

Te este hétkor kezdesz a színházban, amikor mások már fürdetnek.

Ebéd után el szoktam hozni Rozinát az óvodából, és együtt alszunk délután - fontos, hogy az intimitás meglegyen. Azt hiszem, már hozzászokott ahhoz, hogy én este eljövök, hiszen otthon szerető környezetben van, az apukája vigyáz rá vagy a legjobb barátnőm, és ő olyankor jól érzi magát. Gyakorlatilag csak a közös játék marad ki, aztán fürdik és alszik.

Látott már színpadon?

Hajjaj! A Rebekát kívülről tudja, végig is nézte szó nélkül.

És tetszik neki?

Imádja.

Szereti, ha szerepelsz? Nem érzi úgy, hogy ez valami, ami elvesz tőle?

Nem. Még nem. Nem tapasztalom.

Beszéljünk egy kicsit a szakmáról: te voltál Magyarország egyik No.1 műsorvezetője. Nem hiányzik a tévé?

Nem nagyon találom ebben a mostani tévés világban a helyem, ahol azt érzem, hogy a színvonal nem igény. Most a STORYTV-nél dolgozom, és azok a feladatok, amiket ott kapok, jó feladatok. Nem olyan látványosak, mint amikor az ember egy vezető kereskedelmi csatornánál van, de bízom benne, hogy előbb-utóbb ez a tévé is felverekszi magát – de nem ez a cél. Én teljesen véletlenül lettem műsorvezető, és nem vagyok függő. Nem akarok mindent mindenáron, ha van jó feladat, és megkeresnek vele, és össze tudom egyeztetni az anyasággal, akkor elvállalom. De mindenáron képernyőn lenni, vagy mindenáron ott lihegni a többiekkel – ezt nem tartottam sose fontosnak.

Jó, de ott volt például az Activity, ami teljesen emblematikus és egyedi műsor volt, biztos a mai napig megállítanak az emberek az utcán...

Hogyne. Hát egy generáció úgy nőtt fel, hogy én tévés személyiség vagyok, nem is tudták, hogy énekelek. Nagyon jólesik, hogy most sok fiatal revelálódik, hogy jé, a néni tud énekelni, nem is rossz. És ez jó érzés.

De el tudnád képzelni, hogy valami hasonló műsort csinálj?

Persze. Nem zárom el magam, nem tartom el magamtól a dolgokat, csak nagyon fontos, hogy olyan dolog legyen, ami részben egyedi. Nem akarok senkinek a kitaposott cipőjébe belelépni: legyen a feladat testreszabott, tehát az én személyiségem legyen a dolog záloga, nem valamilyen rám kényszerített szerep. Ezért is volt nekem kényelmetlen a Szulák Show, mert ott különféle panelek voltak, amik elvárási szinten működtek, és egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy a szárnyaim meg vannak nyirbálva. Persze ott is igyekeztem maximálisan megfelelni, mert tisztességes embernek tartom magam, de ezt a műfajt szerintem vannak, akik jobban csinálják, mint én. Vagy másképp. Nem tudom.

Mi az, amit úgy nagyon szerettél csinálni?

Mindent.

És a tévében?

Hát a legutolsó nagy lieblingem a Társulat volt, mert ott frissen anyukává vált előadóművészként, akinek vannak szakmai, emberi, anyai tapasztalatai, sok mindent tudtam adni. És ilyen lubickolós dolgokra vágyom, tehát amiben tényleg olyan önfeledten lehet „shownéninek" lenni. Egyébként imádom az olasz showműsorokat, azért érdemes lenne fogyni még egy tízest – de például ezt iszonyú jól csinálja Claudia, meg Ördögh Nóri is. Szerintem ők elég magasra felrakták a mércét. De a könnyedség nagyon sokszor hiányzik nekem, a minőséget meg egy bizonyos szintű intellektust elváró szemlélet. Nem akarom, hogy minden egyes magyar állampolgár hülyének legyen nézve az én műsoromban. Ennyi, azt hiszem, ez a legjobb megfogalmazás. Én fölfelé pozicionálom ezeket az embereket, akik bekapcsolják a televíziót, és nem lefelé. A gatyaletolós médiaszereplés nekem nem kell.

Beszéljünk egy kicsit a színházról is, miben láthatunk mostanában?

Nyolcadik szezonját játszom a Kaktusz virágának a Budapesti Játékszínben, és lesz egy új bemutatónk is, az Acélmagnóliák, nagyon jó szereplőgárdával, Hernádi Judit, Balázsovits Edit, Zsurzs Kati, Dósa Zsuzsa, Barta Alexandra és jómagam, mi leszünk a hat csaj. Korcsmáros György rendezi, aki igazgatóm volt hosszú éveken keresztül Győrben, biztos sokat fogunk majd nosztalgiázni. Február 25-én van a prömier.

És a jazz? És a lemezek?

Mindenből egy kicsit! November végén volt egy fantasztikus koncert az Operában Jazz és dal címmel. Ez Dés Laciék kezdeményezése, nagy magyar slágereket dolgozott fel a magyar jazz-szakma krémje. Miért lennénk kötelesek amerikai örökzöldeket énekelni éjjel-nappal, hiszen vannak remek magyar slágereink! Jó érzés volt nekem is ott egy kicsit szerepet kapni, és ebben is énekelni. Lemezek is mindig vannak, lesznek, voltak, de azt is csak úgy, ha valakinek, valahol, valamiért épp eszébe jutok.

De hát téged nem lehet elfelejteni, nyilván mindig mindenkinek az eszébe jutsz.

Remélem, mert én nem megyek a dolgok elé. Én nem hívom fel a TV2 aktuális vezérigazgatóját meg az RTL-es barátaimat, hogy jaj, kéne valamit csinálni, mert unatkozom. Egyrészt, nem unatkozom, másrészt nagyon erősen hiszem azt, hogy a jó feladatok megtalálnak.

Gyakran mondasz nemet egy felkérésre?

Előfordult már, de csak azért, mert nem akarok kárt okozni senkinek, elsősorban magamnak és a gyerekemnek nem. Ráadásul olyan dolgokba beleállni, amikből tudom, hogy nem jól jövünk ki mindannyian, azt biztos, hogy nem. Csak olyat vállalok el, amit szívvel-lélekkel, korrekt módon tudok elvégezni.

Van olyan színpadi szerep, amire azt mondod, hogy azt egyszer mindenképpen el kell játszanod?

Egyetlen olyan van, és azt gondolom, hogy a zenés színházi pályafutásomat ezzel lehetne egyes-egyedül megkoronázni. Ez Andrew Lloyd Webber Sunset Boulevard című musicalje. Amikor ment a Broadway-n, nem fogod elhinni, Glenn Close volt a főszereplője, ő énekelte, ő játszotta, káprázatosan. És azt is tudom, hogy kivel játszanám. Nem titok, most a MüPás koncertre decemberben elhívtam Serbán Attilát, ő valami hihetetlenül tehetséges fiatalember, és vele el tudnám képzelni – de hát majd meglátjuk.

És olyan zenész, akivel mindenképpen szeretnél együtt zenélni, vagy mindig szerettél volna, csak nem jött össze?

Tudod, mi az érdekes? Nagyon sok fiatal van, aki nekem nagyon tetszik, akik nem is gondolnák, hogy én nyitott lennék rájuk. Így konkrétan nem merek mondani irányzatokat, neveket, mert akkor elveszik a nyitottság varázsa. Vagy ha mondjuk Dés Laci azt mondaná, hogy ír nekem végre-valahára egy lemezt, akkor lehet, hogy nem utasítanám vissza (nevet). De hát még rengeteg nevet tudnék mondani, jobbnál jobb fiatalok vannak most a placcon, úgyhogy ez most egy ilyen híradás, hogy lehet jönni a nénihez ötletekkel.

Sosem vonzott más műfaj? Például a rock?

Én egy késői gyerek vagyok, az anyukám fiatalságát a háború törte ketté. Anyám mindig a slágerénekeseket favorizálta, és én a rockzenéért sosem voltam megőrülve. Persze vannak zenék, amiket szeretek a rockerektől is, de én mindig is mindenevő voltam. Jöhet a blues, a funky, a soul, a jazz, a rock, a rap, még akár a technó is, bár azt már nagyon félve merem kimondani. Jöhet, ha van benne valami jó, és van benne valami izgalmas. Tudod, mit szeretek például most nagyon? A Tankcsapdát. Vannak, akiket kifejezetten élvezettel hallgatok, pedig nem feltétlenül az én műfajom. Azt nagyon nehéz megtalálni, hogy mi az, amit az ember jól csinál, ha ilyen mindenevő, mint én. De erre ott van a szakma, ami mindig szól, hogy figyelj, ezt most jól csináltad, de ezt meg inkább ne csináld, ez nem áll jól neked.

Őszinte a szakma?

Szerencsés vagyok, hozzám általában az volt. Továbbmegyek: néha kíméletlenül az volt. És azt hiszem, Dés Laci mondta ki egyszer az igazságot, amikor azt mondta, hogy egy olyan embernek, mint te vagy, marha nehéz személyre szabott zenét írni, mert nem tudni, hogy milyen vagy valójában. És ezért nagy menekülés nekem a színház, mert itt nem kell egyfajtának lenni. Itt sokféle lehetek. Csak jó legyek. Azt hiszem, alapvetően szerencsés vagyok. Ha egy picivel eltökéltebb lettem volna valaha, vagy olyan „becsípődöttebb", akkor lehet, hogy nem is tartanék itt. A nyitottságom a legnagyobb mázlim.