Hazugságok hálójában

2011. 02. 23.
Szerző: Dogossy Katalin
Egyáltalán, mi számít hazugságnak? Hazugság a szépítés, az elhallgatás is? Valóban mindent el kell mondani? Akkor is, ha fáj, akkor is, ha éppen ellenkező célt érünk el vele, mint amit szeretnénk? Vajon az őszinteség mindig, minden körülmények között helyes?
Azt gondolom, hogy nem.

Senki sem tud úgy élni, hogy minden gondolatát mindig kimondja, a másik ember arcába vágja. Hazudnunk kell tapintatból, olykor kényelemből. És hát, leggyakrabban félelemből. Mert életünk tele van fenyegetéssel. Társadalmi és munkahelyi légkörtől függ, hogy mennyit kell hazudnunk. Magánéletünkben pedig attól, hogy kit választottunk társul magunknak.
Néhány hazugságunk súlytalan. Kegyes. Néhány hazugságunkkal takargatni akarjuk hibáinkat. Néha azért hazudunk, hogy jobb színben tüntessük föl magunkat, máskor azért, hogy ne bántsuk meg a másikat. Az efféle hazugságot be lehet vallani, meg lehet bánni, el lehet titkolni. Az efféle hazugságok érthetők és megbocsáthatók.

Vannak azonban olyan hazugságok, amelyekre egész életek épülnek.
Igazából az élethazugságokról szeretnék elmesélni egy történetet.

Egy éjszakát szeretnék elmesélni, amit soha nem fogok elfelejteni. Zsófi, aki a szomszédom volt egy budai társasház második emeletén, nem volt barátkozós. Ritkán kerültünk közel egymáshoz. Lassanként, évek alatt tudtam meg róla néhány dolgot. Ma sem tudom, hogy akkor éjjel miért éppen engem hívott, hogy menjek át, mert nem mer egyedül maradni. Attól fél, hogy végez magával. El akarja mondani, miért.

De ne szaladjunk előre.

Zsófi vezető könyvelő volt egy jól menő kereskedelmi vállalatnál. Egy szabolcsi falu munkanélküli mélyszegénységéből küzdötte föl magát a városi gimnáziumba, majd Pestre, albérletbe. Megszállottan tanult. Főiskolai diplomát szerzett, továbbképzésekre járt, spórolt, és fogát összeszorítva küzdött azért, hogy megmutassa: többre viszi, mint a szülei. Sokáig kerülte a fiúkat. Nem járt szórakozni, s megvetette, léhűtőnek tartotta kortársait. Félt, hogy egy intim kapcsolatban őszintének kell lennie. Zsófi nem akarta egy másik ember szemével megvizsgálni önmagát. Harmincéves is elmúlt, amikor az első férfi megfordult az életében. Zsolti jókedvű, nagydumás, életet szerető pasas volt. Az asszony részletre vásárolt, lerobbant, másfél szobás lakásának villanyszerelési munkáit végezte, amikor összemelegedtek. Zsófi egész addigi élete arról szólt, hogy miután sikerült felemelkedni a vágyott városi, értelmiségi világba, a szegénységet, tanulatlan szüleit maga mögött hagyhassa. Szóval Zsófi szégyellte a szüleit és szégyellte a méltatlannak érzett párkapcsolatot. Ezért aztán Zsoltit nem mutatta be senkinek, nem járt el vele szórakozni, az ágyába azonban beengedte. Amíg nincs jobb, gondolta, s magának se merte bevallani: vonzódik a kicsit link, piás, „egyszerű" emberhez. Timi váratlanul fogant. Zsófi nem akarta megtartani, de nem tudta rászánni magát az abortuszra. Zsófi és Zsolt két tanú előtt házasodtak. Nászútra nem mentek. Spórolni kell, mondta Zsófi, és nem volt hajlandó holmi nászút miatt kölcsönt felvenni, ahogyan azt a könnyelmű fiú akarta. Életük a kislány születése után se változott. A mindig jókedvű, társaságot szerető, piás Zsolt, és a magának való, szorgalmas, örökké fejét fájlaló Zsófi kapcsolata nem tartott sokáig. A férfi a válás kimondása után elköltözött, Zsófi pedig elkezdte ellene nevelni a gyereket. Egy darabig látszólag ment is a dolog. Bár az okos kislány mindvégig érezte, hogy anyja mélyen lenézi az édesapját, s ez fájt neki. Érezte, hogy anyja feloldhatatlanul boldogtalan, nem képes örülni, lazítani. Nem tudta, de érezte, hogy anyja szégyelli a családját is, amelyből származott. Ugyanakkor soha nem tudott beleilleszkedni a fővárosi újgazdag társaságba, amelybe tartozni akart. Boldogtalan volt, mosolytalan, örömre képtelen. Egész életében összeszorított fogakkal és ökölbe szorított kézzel élt. A kislány azonban, amíg gyerek volt, nem tehetett mást, anyjának azt mondta, amit az asszony hallani akart. Élete idővel hazugságokból szőtt hálóvá csomósodott. Bár otthon titkolta, rendszeresen tartotta a kapcsolatot az apjával; ilyenkor dohányzott és ivott. Otthon azonban jó kislány volt. Igaz, gyakran fájt a feje, anyja altatóját lopkodta, de rendesen tanult, és viszonylag tisztességesen leérettségizett. A bomba a tizennyolcadik születésnapja utáni nyáron robbant, amikor Timi közölte, elege van. Az egész életük hazugság, és ő nem akar ebben a látszatvilágban élni tovább. Elköltözik az édesapjához, ahol jól érzi magát, ahol rágyújthat, őszintén beszélhet a szerelmi csalódásairól, arról, hogy nem akar tovább tanulni.
Most mondd meg – kérdezte Zsófi azon a hosszú éjszakán, miután elmesélte élete történetét –, hol rontottam el?
Mit mondhattam volna? Én, a majdnem idegen! Azt válaszoltam, nem a te hibád. Te csak jót akartál.
Régen történt. Mai eszemmel, mielőtt válaszolnék, megkérdezném tőle: Szoktál hazudni?

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Olvasna még a témában?

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!