Szimpatika – Molnár Andrea: „Nem félek belevágni új dolgokba!„

A közelmúlt legfontosabb híre veled kapcsolatban az, hogy tizenkét év után visszatértél a versenyzés világába, és csapatoddal, a Fever Dance Grouppal ismét világbajnoki címet nyertél (Bonyhádi Ferenc volt a párod) a World Artistic Dance Federation rendezvényén. Vélhetően nem kis bátorság kellett ehhez, hiszen egy ideje inkább csak tanítottál.

Ez a csapat (részben a Dancing with the Stars televíziós műsorból is ismert táncosok – a szerk.) valójában tíz éve együtt van, csak a Covid-járvány idején valahogy leálltunk. Elmaradtak a rendezvények, szereplések, táncshow-k… Ezzel együtt sosem tudtam igazán elengedni a táncot. Szeretek tanítani is, de nekem is kell inspirálódni, amihez az nem elég, hogy nézem más táncosok sikerét. A Szombat esti láz-beli győzelemmel már megkaptam a pontot az i-re abban, hogy győzelemre segítek valakit. Most úgy éreztem, eljött az én időm.

Az eredmény téged igazolt: ott van a helyed a színpadon.

Igen, de azért a parkett szélén úgy izgultam, mintha először versenyeztem volna… Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy a tánc végig fog kísérni az életemen. Sokkal több ez, mint testmozgás. Endorfinlöket, stresszmentesítés. Támogat a nőiségemben, átsegített traumákon, mélypontokon. Egyfajta ventillációs közeg is, olyannyira, hogy olykor, ha az emberek látják rajtam, hogy feszült vagyok, megkérdik: Nem voltál a héten táncolni…?!

Azt mondod: életed végéig akár… Ezek szerint a tánc nem olyan, mint az élsport, aminek van egy életkori határa.

Nem-nem, hiszen a Senior III-as kategóriában hetvenöt pluszosok versenyeznek. Persze jobban kell figyelni magukra, hosszabban bemelegíteni, nyújtani, nagyobb türelemmel dolgozni. Megéri, hiszen a legjobb kardiózás is ez. És még annyi minden… Martha Graham amerikai táncos úgy fogalmazott, hogy „a tánc a lélek rejtett nyelve”. És tény, hogy lelketlenül táncolni nem lehet, mert az nem tánc, csupán lépések sorozata.

Sokan szeretnének táncolni tanulni, de félnek belevágni.

Különösen a férfiak. Tartanak a kudarctól, attól, hogy nem fognak megfelelni. De tapasztalatból mondom, hogy ha egyszer sikerül lecsalni valakit a próbaterembe, akkor szinte mindenkiben le tudom bontani ezeket a gátakat. Ehhez az is szükséges, hogy elfogadjuk a testünket, mert csak így tudunk otthonosan mozogni benne. Erre csak az utóbbi évtizedekben kezdtünk odafigyelni, pedig kézenfekvő, hogy ha már ez a test végigkísér minket, akkor jól kell bánnunk vele.

Ezen a ponton biztosan hallottad már a véleményt, miszerint Molnár Andrea könnyen beszél a test elfogadásáról…

Azért a mindenkori forma nem csak adottságok kérdése, másrészt nekem is megvoltak a magam harcai. A felmenőim ugyan testneveléstanárok, de szinte mindenki túlsúlyos volt, és bizony magam is végigmentem tinédzserkori elhízáson, én is rejtegettem magam egykor, nekem is vannak striáim, és sokszor önfegyelemre van szükségem ahhoz, hogy színpadképes maradjak. Amikor Amerikában éltem, volt, hogy adtam magamnak fél évnyi „szünetet”. Annyit ettem, amennyit csak akartam, akár éjfélkor muffint juharsziruppal... Akkor értettem meg, hogy tíz kilót felszedni nagyon könnyű, leadni viszont sokkal tovább tart. Láttam a pályatársaim tekintetén, hogy messzire mentem, bár jobban érdekelt, hogy önmagamnak megfeleljek. Szóval merem állítani: ez nem adottság, nem genetika, hanem sok munka.

A Dancing with the Stars televíziós szériák idején rengetegen jelentkeztek tánctanfolyamra. Bárkit meg lehet tanítani táncolni?

Én bárkit megtanítok – egy szintig legalábbis. Azt nem állítom, hogy bárki világbajnok is lehet. És persze sokan visszajelzik, hogy az elején nem tudták, mibe vágnak bele… A fejlődés fontos alapja, hogy reális célt tűzzünk ki. A legjobb, ha apró sikerélményeken keresztül feszegetjük a határainkat, és ehhez találunk egy jó mentort.

Milyen a jó mentor?

Őszinte. Nem áltat feleslegesen, de hozzásegít a magabiztossághoz.

Talán ez a legnehezebb, miközben azt gondolnánk, ez a legfontosabb, ami ahhoz kell, hogy kiálljunk mások elé. Neked kezdettől megvolt?

Nem, de azt hiszem, az sokat számított, hogy leginkább mindig magamnak akartam megfelelni. Ezenkívül nekem biztonságot ad az is, ha mindig van egy következő cél. Ez nem feltétlenül számszerűsíthető, ahogyan például futni sem a teljesítményért futok, hanem élvezetből. És innen már minden eredmény elfogadható. Voltam én is kishitű, de általában a „pozitív kisördög” győzött a vállamon. Úgy vagyok vele: inkább azt bánjam meg, amit kipróbáltam, mint amit nem.

Ilyesmi határtágítás lehetett az is, amikor tavaly el vállaltad a Hölgyválasz című előadás egyik főszerepét a Játékszínben. Egy táncosnőt játszol…

Bár színészi feladatról van szó, azért bőven szükség volt benne táncteljesítményre is. Olyannyira, hogy először komolyan megrémültem, vajon meg tudom-e csinálni. Végül a versenyidőszaknak megfelelő intenzív gyakorlásra volt szükség. Az talán egy szerencsés adottság, hogy nem félek belevágni új dolgokba.

A televíziózás is ilyen lehetett, hiszen hiába van köze a szerepléshez, előadóművészethez, mégiscsak egy külön szakma.

Nekem mindegy volt, hogy tánc, tévézés vagy színészet, minden területen igyekeztem ugyanannyi energiát beletenni. Arra gondoltam: ha másnak sikerül, nekem miért ne sikerülhetne? Valahol azért érzi az ember, hogy mire képes, azt hiszem, én sem véletlenül kerültem erre az útra. De számít az is, hogy van-e egy támogató közegünk, ezért fontos, hogy elég idő és energia jusson a családi életre, korábban erre nem mindig figyeltem eléggé.

Mi az, amire igyekszel a munkán túl is időt szakítani?

Szeretek utazni, túrázni, csak mostanában nincs rá időm. A nyár szerencsére kicsit szabadabb, ilyenkor sok időt töltök a Balatonon – már az illata, látványa is harmóniába hoz. Van egy dédszülőktől örökölt nyaralónk, ahol pincét pakolok, bútorokat újítok fel… Olyankor gyakran érzem, hogy igazán flow-ban vagyok, hogy legszívesebben átölelném az egész világot!

Mondhatjuk akkor, hogy jól vagy.

Nem tudok panaszkodni. Túl vagyok orvosi kivizsgálásokon is, és kijelenthetem, hogy makkegészséges vagyok. Mivel elmúltam negyven, fontos volt, hogy elmenjek a lényegesebb szűrővizsgálatokra, különösen, mert a családunkban előfordult daganatos betegség. De amúgy is szeretem tudni, hogy „mi van ez alatt a bőr alatt”; megnyugtat.

Úgy látom, a negyvenes szám sem ijeszt meg.

Nem zavar egyáltalán, sőt, viccelődni is szoktam vele. Azt gondolom, nincs szégyellnivalóm, hiszen nem sok negyvenes veszi fel a versenyt a harmincasokkal.

Kell-e tudatosan is tenned ezért?

Talán nem látszik, de igen, van benne odafigyelés. Tudatosnak kell lenni az étkezésben, a pihenésben, és ebben egyre szigorúbb vagyok magammal. Ugyanakkor karácsonykor simán végigeszem a menüt – legfeljebb másnap többet futok. Úgyis annyi vers

Borítókép: femina.hu, fotók forrása: Molnár Andrea Facebook oldal