A (neked) való világ

Sokadszorra indult a hazai fejlesztésű valóságshow, ahol hetekig izgulhatunk majd, hogy Brunyó, Perec, Tapi, vagy Bögyesz viszi el a pálmát, azaz a kérót, a verdát, meg a havi apanázst, csak azért, mert léteznek. És bár lapzártáig nem volt szerencsénk a karácsonyi különszámot végigizgulni, egészen biztosan egy felejthetetlen adáson vagyunk immáron túl, sok mély, emberi pillanattal...

Nem panaszkodhatunk, hasonlóan emocionális szinte minden tartalom a televíziós médiumban! Nincs az a szenzáció – a pandamaci születésétől a lángoló turistabuszig –, mely ne előzné meg a közszolgálati információkat az esti híradókban, így a bemondó is magabiztosan mosolyog, függetlenül attól, hogy osztogatnak vagy fosztogatnak.

A tehetségkutató verseny zsűrije szakmai hitelességét teszi félre egy nézettségnövelő perpatvarért egymás közt, hogy aztán valamelyikük menetrendszerinti látványzokogással búcsúztassa az általuk kiejtett tálentumot. A rózsaszín kezeslábasba öltözött celeb a bohóctréfák minden báját nélkülöző komolysággal nyel habot, sarat, verejtéket, később kínos jópofizások közepette elemzi önnön alakítását. A milliomos műsorban, nem kevés pénzösszegért cserébe, arra a kérdésre keressük a választ, hogy a közkedvelt társasjátékok melyikéhez használunk dobókockát?

Például a Sorshoz. Ezt gurította a véletlenszám-generátor poliéder – vonja meg vállát az őrült tudós, majd találmánya levegőbe repíti a planétát. Itt tartunk most. Való(ságos) világunkat, a fogyasztók euro-atlanti szövetségét, nem a ciklikusan beköszönő jégkorszak, avagy a globális felmelegedés, mégcsak nem is a háborúk vészjósló árnya járja át, hanem a „langymeleg" unalom, a közöny, a cinizmus, hogy a sztratoszféráig szökött ingerküszöbünket egyre alantasabb vágyak felébresztésével stimulálják.

Bocsánat: „-juk"! Stimuláljuk. Mert ehhez is legalább két ember kell. Hogy miért nézzük, hallgatjuk, kattintunk, fogyasztjuk? Mert muszáj! Persze a kultúrtörténelem – a közhelyes fordulatokban gazdag társadalmi evolúció hozományaként – időről-időre dekadenciába fordul, hogy aztán egy adott kor gondolati termésének nyolcvan százaléka soha ne kerüljön napvilágra a múlt romjai alól. De a fenébe, ezek a romok minket is maguk alá temetnek, és így már kevésbé vagyunk képesek bölcsen statisztálni. Inkább tesszük ezt bután...?

Nyolcvan százalék valamiből, az rengeteg. De a húsz sem kevés. Sőt! Nézzük, mondjuk állampolgárból: kis jóindulattal még mindig tízmillióan élünk egy köztársaságban, ennek keresett hányada két millió ember. Egy sikeres esti show nézettsége. Majd' a választók bűvös kétharmada. Ennyien jogosultak különböző orvosi szűrésekre... sorolhatnám.  Háztartási filozofálgatásom mögött a természetes kulturális kiválasztódás ideája sejlik fel, afféle pozitív mikro-utópia gyanánt, miszerint a senkik, akárkik, bárkik jelenében is értelmezhető a valaki fogalma, s ezen valaki öröklődő tulajdonságai közül az előnyös jellegek gyakorisága nő.        

És, ha már tényleg itt tartunk – a tények, remények, fejlemények szövevényében –, hát jöjjön a pedagógia, jöjjenek a srácok! A fiúk, és lányok, ők tanítsanak móresre minket, vegyék ki kezünkből a lángoló (glo)busz kormányát, s tegyék, amit jónak látnak, mert általában jókat látnak, ha nem a felnőttek „magánzó" aspektusából szemlélik az idő múlását...

Mi pedig? Hosszasan gondolkodjunk el a büntetésünkön, és addig is alázatosan statisztáljunk kedves mindannyiuknak, hogy legalább élhessenek a lehetőségeikkel.

Most (még) megtehetjük. Részletek? Itt!