Szimpatika – Örökölt mintázatok: nagyszüleink, szüleink sorsát éljük tovább?

„Úgy akarom csinálni, ahogy a szüleim!”
„Csak olyan szülő ne legyek, mint az enyémek voltak!”

Mindkét mondatot hallottuk már, szüleink egykori nevelési stílusa kézenfekvő viszonyítási pontot jelent akkor, amikor magunk is szülővé válunk – de ez többféleképpen alakíthatja az életünket. Vannak, akik pont úgy próbálják nevelni a saját gyereküket, ahogyan velük bántak, mások pedig épp ellenkezőleg: legszívesebben mindent másként csinálnának. Persze sokféle átmenet is létezik.

Generációkon átívelő hatások

Örökölt sors – egyre több pszichológus használja a kifejezést, vagyis foglalkozik azzal, mit „kaptunk” az előző generációktól, akár anélkül, hogy tudnánk róla.

Itthon a leginkább Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus előadásaiból, könyveiből (Örökölt sors, Szabad akarat) lehet ismerős a kifejezés, melynek nyomán sokan kezdték el kutatni: vajon saját életük, sorsuk alakulására miként hatottak felmenőik tettei, személyiségük, és különösen az őket ért esetleges traumák.

Először persze érdemes átgondolni magát az elméletet, hiszen sokan eddig úgy gondolták, hogy minden, ami velünk történik, az a születésünkkel kezdődik. Ehhez képest elég merész gondolat az, hogy ami az előző generációkkal megesett, az valamiképpen átadódott nekünk, még úgy is, ha nem beszélnek róla a családban (sőt, sokszor a tabuk hatnak csak igazán).

Orvos-Tóth Noémi ezt úgy magyarázza, hogy a születés ugyan életünk meghatározó élménye, de nem a kezdete. Az ugyanis sokkal messzebbre nyúlik, mint azt korábban hittük.

Gondoljunk csak bele: amikor nagyanyánk várandós volt az édesanyánkkal, annak a magzatnak a petefészkében már ott lapultak azok a petesejtek, melyek egyikének megtermékenyüléséből évtizedekkel később megfogantunk. A nagyanyánk által megélt félelem, szorongás vagy gyász stresszhormonokat szabadított fel a szervezetében, ami az egész testét átjárta, többek között a benne növekvő magzat (leendő anyánk) petesejtjeit is.

Vagyis a generációkkal korábbi érzelmi hatások sem múlnak el nyomtalanul. És ez csak a sejtszintű öröklődés. A tudattalanba süllyedt tapasztalatok például a szeretet minőségéről szintén átadódnak, és generációkra meghatározzák a kötődés mintázatait.

Ezekről már csak azért sem szokás beszélni, mert nincsenek kognitív szinten hozzáférhető emlékeink. Csupán zsigeri reakcióinkban, megmagyarázhatatlan viszonyulásainkba élnek tovább és alakítják az életünket. De ott vannak a tudattalan hiedelmek is, amelyek szintén nem racionálisak, mégis erősen hatnak ránk.

Jó példa erre a már említett szülői viselkedések „átörökítése”. Orvos-Tóth Noémi megerősíti, hogy a szülői mintával vagy azonosulunk, vagy ellenazonosulunk, de valódi rugalmasságra csak akkor tehetünk szert, ha folyamatosan önreflexiót gyakorolunk, és kicsit megfigyelőként is jelen vagyunk az életünkben.

Az önismeret szabadságot ad

Ettől még nem kell azt gondolnunk, hogy nincsen szabad akaratunk. A múlt feltérképezése némi önismereti munkával csupán közelebb visz önmagunkhoz. Hiszen mint Carl Gustav Jung tartotta: amíg a tudatalatti nem válik tudatossá, addig az fogja irányítani az életünket.

Fontos azonban megérteni: a transzgenerációs szemlélet nem azt jelenti, hogy elődeink traumáival foglalkozunk, hiszen az elmélet szerint azok mostanra a mieink lettek. – Lehet, hogy nem mi éltük át az eseményeket, de a terhüket mi is cipeljük – magyarázza a szakember.

Márpedig traumákból bőven kijutott a huszadik században születetteknek. Ott voltak a háborúk, a munkatáborok, a kitelepítések, a különféle diktatúrák, amelyek a mai napig éreztetik hatásukat.

Szerencsére múltunk nemcsak szörnyűségeket tartogat. Vannak, akik szívesen mesélnek a gyerekkorukról, mert igazán szépnek, harmonikusnak élték meg. Sokan küzdenek nehéz örökségekkel, másoknak könnyebb múlt jutott, de mindenképp érdemes szembenézni vele, hogy jobban megértsük saját magunkat, átlássuk saját utunkat.

A legtöbben rendelkezünk a rugalmas alkalmazkodás, a reziliencia képességével – mondja Orvos-Tóth Noémi. – Ha van egyetlen ember a környezetünkben, aki szeretettel fordul felénk, aki mellett megélhetjük a feltétel nélküli elfogadást, már sokkal jobb eséllyel indulunk az életben.

Láthatatlanok, mégis meghatározók

A titkok, tabuk, ki nem mondható dolgok mérgezőek tudnak lenni a felszín alatt. A család sokáig „szent terep” volt, amiről nem volt szabad rosszat mondani. Így aztán a négy fal között egészen más dolgok történtek, mint amit a külvilág gondolt, és ez persze ma is sokszor előfordul.

Ugyanakkor modern korunkban már szabadabban beszélhetünk a problémákról is, így a tabuk legalább kevésbé akadályozzák a felnövő generációk életét. A szakpszichológus szerint jelenleg e téren egyszerre van jelen a múlt és a jövő gyakorlata.

Vagyis a felszínen sokan már tabudöntögetőnek tűnnek, míg a gyakorlatban maguk is hajlanak a tabusításra, ha éppen olyan a téma. Érzelmekről beszélni például egészen a legutóbbi időkig nem volt szokás, ami persze megnehezítette ezek feldolgozását.

Ma valóban van egy erős tendencia arra, hogy mondjuk ki, ami belül zajlik, ám ezzel együtt megjelent az az inkább károsnak tekinthető gyakorlat is, hogy a megdolgozatlan érzelmeket is „kitesszük az asztalra” – magyarázza a szakember. Végig sem gondoljuk, meg sem emésztjük az eseményeket, máris „kommunikáljuk”, ami kártékony is lehet.

Az évszázadok alatt tabuk ezer rétegét hoztuk létre, amiket most elkezdtünk felfejteni, de még időbe telik, míg kellő érettséggel tudjuk kezelni ezeket. Ahogy a szerző írja könyvében, a pszichés trauma nem kitörölhető.

De akkor vajon mit kezdhetünk vele, egyáltalán meg lehet szabadulni teljesen a hatásától? És ha igen, hogyan kezdhetünk bele ebbe a munkába?

Nos, a megértés csupán a kezdet, azt követi az érzelmi átdolgozás, ami gyakran nehezebb és hosszabb folyamat. Hiszen az agy racionális része viszonylag gyorsan felismeri az összefüggéseket múlt és jelen között, ám a zsigeri beidegződések megváltoztatása időigényes.

Szerencsére számos módszer áll rendelkezésünkre ehhez a pszichoterápiától kezdve az autogén tréningen át a mindfulness meditációig.

Orvos-Tóth Noémi nemrégiben létrehozta a Transzgenerációs Trauma Intézetet és a hozzá kapcsolódó Sorsarchívumot. Az intézet elsődleges küldetése, hogy hozzájáruljon egy traumatudatos társadalom létrejöttéhez.

Különböző workshopok, kutatások, oktatóprogramok szerveződnek, melyek célja az, hogy a szakemberek minél pontosabban értsék a traumák generációs átadásának menetét, és feltérképezzék a beavatkozási lehetőségeket.

Az alapítók igyekeznek minél több transzgenerációs családtörténetet összegyűjteni egyrésztazért, hogy megőrizzék ezeket az utókor számára, másrészt azért, hogy feltárják  az ismétlődő mintázatokat.
 

Borítókép: Envato Elements