Szimpatika – Dés László: „A sikert nem mi csináljuk, hanem a közönség”

A városban már mindenfelé találkozni a plakátokkal, május 6-án Duett címmel tartasz nagyszabású koncertet az Arénában. Szinte minden nagyobb koncerten hallhatunk duetteket, nálad mégis annyira hangsúlyos lesz ez a műfaj, hogy az egész előadást erre fűzted föl?

Volt annak idején egy Férfi és nő című produkcióm, amiben négy színész, egy viszonylag nagy zenekar és én szerepeltem. Hét évig játszottuk ezt, nagyon nagy sikerrel, Básti Juli, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György és Kulka János énekelték azokat a dalokat, amelyeket mi írtunk nekik Bereményi Gézával.

Sok év múltán egy új négyest hoztam létre, a régiekből Básti Juli maradt, duettpartnere pedig Nagy Ervin lesz – ezt már ki is próbáltuk egy-két koncerten, és mondhatom, istenien állnak egymásnak, ragyogóan működnek együtt.

A vadonatúj páros pedig Mácsai Pál és Für Anikó lesz, nekik abszolút új dalokat kellett írni. A nagy alkalomra való tekintettel meghívtam még Tóth Verát és Geszti Pétert, ez is egy különleges felállás, egy rapper és egy énekesnő.

Számukra is egy különleges dal születik, ami egymásnak és egymásról szól, olyan dal lesz, amelyben mind a ketten meg tudják csillogtatni a tudásukat. Ezekre a duettekre fog épülni az egész koncert, és természetesen én is énekelek majd duetteket, olyanokat, amiket még soha, lesz meglepetésvendég is, szóval ez egy különleges alkalom.

Erre persze nagyon sokat kell készülni, és itt nemcsak a szervezésre gondolok – nekem mint előadónak és alkotónak is nagy összpontosításra van szükségem, hogy minden maradéktalanul megvalósulhasson abból, amit megálmodtunk.

Nem csinálsz ilyet túl gyakran, ha jól számolok ez lesz a harmadik az életedben. Nem zavar egy ilyen koncert múlandósága? Elképesztő energiákat mozgattok meg egyetlenegy estéért, míg ha színházat csinálsz, akkor az akár generációkat is elkísérhet... A dzsungel könyvét lassan harminc éve játsszák.

Igaz, hogy egy koncert csak egy estére szól, de a dalok tovább élnek. Az első közös munkánk Bereményivel Udvaros Átutazó című lemeze volt. ’83-ban írtuk, pont negyven éve, de ezek a dalok ma is működnek, még a fiatalok is ismerik őket, ezt szinte naponta tapasztalom.

A zene az más, mint a színház, a zene, ha megfogja az embereket, és bekerül a levegőbe, akkor – tudom, ezek nagy szavak – a magyar kultúra részévé válik. Az én darabjaim ilyenek. És ezek a darabok, ahogy te is mondtad, generációról generációra váltanak ki érdeklődést.

Aki gyerekként látta A dzsungelt, az ma már a saját gyerekét viszi el rá, tehát ily módon óhatatlanul a saját kultúrájuk részévé válik. Nem tagadom, ez nagyon jó érzés.

Megérzed a születés pillanatában – vagy egy kicsivel később –, hogy egy dalból sláger lesz?

Amit én mint zenész jó dalnak tartok, abból egyáltalán nem biztos, hogy sláger lesz. De néha megérzi az ember, hogy „ezt most elkaptuk”. És akkor még jön a szöveg, és ha az teljesen passzol a zenéhez, akkor elválaszthatatlan egységgé válnak, és abból már sejthető, hogy talán siker lesz.

De persze a sikert nem mi csináljuk, hanem a közönség, a hallgató. És azt meg kell várni.

Gondoltad volna a konzervatórium után, hogy mint dalszerző mész nyugdíjba? Hisz jazz-zenésznek készültél, az pedig másféle pálya, másféle attitűd...

Én a mai napig előadóművész is vagyok, meg dalszerző is, hál’ Istennek!, az egyik nem zárja ki a másikat, de van benne ellentmondás. Szerzőként csend kell, nyugalom kell, a négy fal között kell dolgozni, és bírni kell fenékkel, különösen, ha olyan nagyobb lélegzetű művet ír az ember, mint egy musical vagy balettzene.

Ha fellépés van, akkor pedig menni kell, utazni, szervezni, a zenésztársakkal kommunikálni. Az gyakorlatias dolog, a szerzőség pedig elvonulós, magadba szállós munka, ahol ütemről ütemre haladsz, hol lassabban, hol gyorsabban.

Inkább egy elméleti játék, minden az agyban zajlik, aztán az ujjvégekben. Két nagyon ellentétes attitűd.

Az életedet is így osztod be, szerzői és előadói időszakokra?

Igen, ha nagy munkám van, akkor azt előre el kell tervezni. Amikor A Pál utcai fiúkat elkezdtem, akkor minden mást félretettem, és szóltam a menedzseremnek (aki nagyon szomorú volt), hogy most egy-másfél évig nekem, legyen szíves, ne szervezzen semmit, mert pánikban vagyok.

A színháznál és a filmnél mindig van határidő, mindig nagyon sok ember vár rád, és ez nagy feszültséget okoz, tudod, hogy nem szórakozhatsz, ameddig akarsz. Ilyen munkáknál természetesen le kell állnom a fellépésekkel, mert az nem megy, hogy elmész, mondjuk, Szombathelyre koncertezni, és éjjel kettőkor esel be az ágyba, mert akkor a másnapot már szellemileg ki lehet dobni az ablakon.

A dalszerzés munka, méghozzá nagyon kemény munka, olyan, mint az írói. Esterházy is odaült az asztalhoz, dolgozott reggel 9-től délután 1-ig. Ez látszólag nem egy nagy etvasz, hisz csak négy óra – na de próbálja csak ki valaki!

De jazz-zenésznek is megmaradtam, hogy mást ne mondjak, most fog megjeleni egy lemezünk a Free Sounds Quartet nevű formációnkkal, Amplitudes a címe. Nagyon érdekes csapat, Lukács Miki cimbalmozik, Fenyvesi Márton, egy zseniális fiatal muzsikus gitározik, aki nagyon izgalmasan használja az elektronikus effekteket is,

Dés András ütőhangszereken játszik, aki ugyan az én fiam, de nem azért van benne a zenekarban, hanem mert borzalmasan jó vele játszani. Egyetlen szabály van: nincs műsorunk.

Nem beszélünk meg semmit, még a hangnemet sem, egyszerűen a nulláról kezdünk el improvizálni. Magunk sem tudjuk, hogy mit csinálunk, de a végeredmény szinte hihetetlenül pontos, olyan, mintha meg lett volna írva. Az a titka, hogy minden rezdülésünkkel figyelünk egymásra, tökéletesen együtt mozgunk.

Ez valamiféle telepatikus állapot lehet...

Nem, csak ehhez nagyon jó jazz-zenésznek kell lenni, jó fülűnek és kreatívnak. Esterházynak van egy gondolata erről, amit nem leírt, hanem egy interjúban mondott el, amikor arról kérdezték, hogyan történik az írás folyamata.

„Írás közben derül ki, hogy mi az, amit írok. Valaminek a szabályaihoz kell alkalmazkodnom, ami éppen születik.” Ha behelyettesíted az írást játékkal, akkor megfejtetted a titkot.

Sokszor eszedbe jut?

Persze. Ezt a riportot is azért néztem meg vele újra a YouTube-on. Azért, hogy lássam a gesztusait, halljam a hangját. Érdekes, évekkel ezelőtt láttam már ezt az interjúját a tévében, de nem figyeltem fel erre a mondatra.

Még soha senki nem fogalmazta meg ilyen zseniálisan a jazz lényegét.

Hogy éled meg a nagyapaságot?

Mind a négy unokám nagyon muzikális, és játszik valamilyen hangszeren. Egyáltalán nem biztos, hogy bármelyikből is zenész lesz, de a zene majd megmarad nekik, mint egy csodálatos ajándéka az életnek, a szellemiségnek és a kultúrának.

Persze a generációs különbségek, az internet és a virtuális technika néha éket üt közénk, de nagyon tanulságos, hogy annak ellenére, hogy le nem lehet őket szedni a gépekről, kütyükről, azt tapasztalom – ha néha beülnek a darabjaimra –, az a világ, ami a színpadon születik, a történet, a zene, a látvány teljesen elvarázsolja őket.

És akkor megszűnik minden más. Olyan csodálatos, hogy még mindig ekkora szükség van a valódi, közvetlen élményre, hogy ennyire a színház hatása alá tudnak kerülni mind a négyen. Ez pótolhatatlan, és nem lehet digitálisan élvezni.

A színház megmaradt élő műfajnak, és adja isten, hogy még évszázadokig így legyen! Szóval, van közös nevező az öt és a hatvanöt, na jó, az 5 és a 69 éves között.

Ha már szóba hoztad a 69-et, azért egy ilyen koncert, amire most készülsz, nagyon fárasztó lehet. Hogyan tartod karban magad, hogyan készülsz fel?

Kutyát sétáltatok, időnként nagy távokat teszünk meg. Van nem messze egy erdő, ott mindketten imádunk bóklászni, nekem ez kikapcsolódás és persze mozgás is. Mindenki azt mondja, hogy az intenzív séta a legegészségesebb.

És persze sokat kell gyakorolni, mert ha az ember tréningben van, nem fullad ki, akármennyit szaxofonozik, és hát kell a kondi, ha a fiatalokkal játszom. Amikor órákig zongorázom, vagy zenekart vezetek, szólistákat koordinálok, az is elég megterhelő, de hát ezzel is az van, hogy minél többet csinálod, annál inkább formában vagy.

Csak csinálni kell. Ugyanez van a zeneszerzéssel is. Az utóbbi időben kiestem a gyakorlatból, tudom, nehéz lesz újra kiprovokálni az ihletet.

Mert azt már ki kell provokálni, nem jön csak úgy, magától. Nem vagyok már húszéves.

Fotók: Falus Kriszta