Szimpatika – Geszti Péter: Minden koncert ajándék

Véletlen, hogy pont itt bérelsz irodát, ahol gyerekszínészként a karriered kezdődött?

Igaz, ami igaz, gyerekkoromban vagy nyolc éven keresztül idejártam szinkronizálni, a szovjet partizánfilmektől a Lúdas Matyiig, az Akasztani való bolond nő című francia krimitől kezdve egészen a Mézga sorozatig itt adtam a hangomat egy csomó szereplőnek, sőt talán egy kicsit itt is nőttem fel. Amikor itt találtunk rá a megfelelő irodára, picit olyan volt, mintha újra beköltöznék a gyerekkoromba, ráadásul a közelben lakunk mi is és az édesanyám is, és ez nagyon otthonossá teszi a mindennapokat. Én pedig szeretem otthon érezni magam a világban. Ahogy egyre idősebb leszek, mindinkább úgy vagyok vele, hogy legyen minden nap jó, hogyha lehet... És miért ne lehetne? – mondom ezt úgy, hogy jól tudom, a világunk nem feltétlenül vidám. De tényleg érdemes megélni minden napot úgy, hogy van benne inspiráció. Játékos kedvű felnőtt vagyok, és vigyáznom kell arra, hogy ez a képességem ne vesszen el, mivel a munkámhoz is elengedhetetlen.

Talán ezt az állandó vidámságot, kópéságot, jókedvetlátták meg benned annak idején a filmesek.

A fene tudja, az biztos, hogy udvarias gyerek voltam, velem soha nemvolt semmi gond. Bár nem voltak különleges adottságaim – most sincsenek –, de gyerekszínészként elég jól meg tudtam csinálni azt, amit kértek tőlem. Inkább csak szerencsés voltam, egyrészt a genetika miatt, másrészt meg olyan nevelést kaptam, amitől ilyen lettem, amilyen.

Nem lehet, hogy az optimizmusod, a jókedved az oka annak, hogy felnőttként megosztó figura lettél?

Nem hiszem, inkább arról van szó, hogy túl sok mindennel foglalkozom, ezért maghatározhatatlan az, hogy mi a fenéhez is ért a Geszti tulajdonképpen.Ráadásul a dolgaimnak egy jórésze sikeres is lesz, ami azért azokban a szakmákban, amikbe beleártottam magam, irritáló lehet. És az is igaz, hogy nem érződött eddig az életemen a kínlódás vagy a küzdelem, pedig azt szeretik az emberek. Tudom, hogy van valami könnyedség, ami körbevesz, lehet, hogy ez egy imidzs, amit én automatikusan sugárzok, de közben rengeteg munka, kísérletezés, falnak menés áll mögöttem, a kreatív ipar, amivel foglalkozom, kötelezően hozza ezt nap mint nap. Mert sajnos nem úgy van, hogy minden sikerül, hogy a legjobb ötlet mindig neked jut eszedbe. A helyzet az, hogy versenyben vagyok egy csomó iparágban, ha koncertezem, vagy ha kommunikációs kampányt csinálok, ugyanolyan piaci szereplő vagyok, mint bárki más.

Ráadásul autodidakta vagy, amit azok, akik tanulták a szakmát, mindig irigyelni fognak, legyen szó a reklámiparról vagy a zenéről... Talán ez az utóbbi a legjellemzőbb, mert gyakran zeneakadémiát végzett muzsikusokkal állsz egy színpadon.

Igen, de én soha nem mondtam, hogy zenész vagyok. Alapvetően dalszövegeket írok, és rátaláltam a rap műfajára a 90-es évek elején, mivel az felelt meg az adottságaimnak. Tudtam, hogy nem rejtőzik bennem egy Pavarotti, tehát ilyen ambíciókkal fölösleges lenne felugrálni a színpadra – mondta is egyszer az egyik gégészem, hogy ilyen hangszálakkal az Operába is el lehet menni, de csak a ruhatárig. Amikor az ember megérti a saját kereteit, korlátait, esetlenségét, akkor sokkal pontosabb lesz az önképe. Egy oktávon túl nem szoktam kísérleteket tenni az éneklésre, de ami ebből a műfajból nekem kell, azt megtanultam. Van egy mondás, miszerint az a tehetséges ember, aki többet tud, mint amennyit tanult. Ez részben és helyenként igaz rám is. Azoknak a dolgoknak, amikkel foglalkozom – dalszerzés, musical, reklám, ARC kiállítás vagy bármi más – egy közös jellemzőjük van: érdeklik az embereket, mivel intellektuálisan vagy emocionálisan megragadják őket.

Tíz éve egy beszélgetés során azt mondtad:„kifordult alólam az ország...”

Az ember kénytelen szembenézni azzal, hogy mivé lett a kultúra, a közélet, a gazdaság... Ez nem egy olyan világ, amelyben könnyű jól érezni magad, de ha állandóan keseregsz, az leszívja az energiáidat, és nem marad meg benned az, amit én úgy hívok, hogy létvágy. Ha jóllaksz a sikereiddel vagy a sikertelenségeiddel, akkor is fontos, hogy maradjon benned éhség, kíváncsiság, nyitottság– ezek nélkül nem létezik alkotói élet. Ez nem könnyű feladat. Úgy tíz évvel ezelőtt negatív spirálba kerültem, egy bezáródási folyamat ment bennem végbe. Sikerült ennek véget vetnem, és az, hogy kiemeltem magam a saját hajamnál fogva a gödörből, életem egyik legnagyobb mutatványa. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, szembesülnöm kellett egy nagy tévedésemmel. Ugyanis azt hittem, hogy Magyarország egy nyugatos demokrácia lesz, olyan ország, amely a versenyelvűségre épül, ahol számítani fog a teljesítmény, a műveltség és a tisztesség. Nem így lett, és ezt ki kellett mondanom magamnak. A 90-es évek elejétől, mondjuk, a 2000-es évek közepéig az egy nagyon kicsike, apróbetűs rész lesz csak a magyar történelemkönyvekben, amelyet rövid és atipikus korszaknak fognak nevezni, mert az ország tartósan visszatérni látszik abba az állapotába, amilyenben a XX. században volt. Nehéz ezt tudomásul venni, nem is esik jól, de ez a realitás. Ahhoz pedig, hogy ebben a közegben értelmesen életben tudjunk maradni, meg kell tanulni a pozitív gondolkodás működtetését. December 11-én lesz egy koncertem a Kongresszusi Központban Csillagszórás címmel, ennek a mottóját egy Buddhától való gondolat adta: Ne átkozd a sötétséget, hanem gyújts világosságot! Ez a feladat maradt, és ezt a saját kis köreinkben kell megtenni.

Hogyan készülsz a koncertre? Van szellemi, zenei, fizikai „edzésterved”?

Nem kell különleges edzésterv, mivel rengeteget koncertezem a Best of Geszti produkcióval, amit a zenészbarátaimmal hoztunk létre. Nagyon szeretem ezt csinálni, azt szoktam mondani, minden koncert ajándék, azért csináljuk, hogy kicsit boldogabban menjenek el az emberek, mint ahogy odajöttek. Ez egy kis mágia, energiacsere, te minden energiádat kitolod oda azért, hogy a közönség boldog legyen, vagy éppen sírjon, merta zene felszabadítja az érzelmeket, téged pedig az ő energiáik töltenek fel. A zene az emberiség talán legnagyobb találmánya, és számomra ajándék, hogy részt tudok venni egy zenekar munkájában anélkül, hogy kottát tudnék olvasni.

A Csillagszórás különleges lesz, évente egyszer adunk ilyen típusú nagykoncertet, itt más zenét játszunk, más hangszerelésben, kicsit halkabbra vesszük magunkat. Idén Dés Lacit is elhívtam, előadunk majd olyan duetteket, amilyeneket eddig még sohasem hallhatott kettőnktől a közönség. Természetesen olyan szerzeményekről van szó, amelyeket együtt írtunk. Az egyik a Dzsungel könyvéből az a dal, ami Balu halálakor hangzik el, a másik a Csillagszórás című dalunk lesz, amit tavaly írtunk, a Covid idején, amikor annyira elmagányosodott mindenki. Felcsendül az a dal is, amire nagyon büszkék vagyunk, és ami nagyon mélyre ment a magyar kultúrában: a Mi vagyunk a grund. Ez valahogy fontos lett az embereknek, anélkül, hogy annak szántuk volna. Rengeteg videót kapok kis falvakból, erdélyi iskolákból, nagyvárosokból, ahol olyan felnőttek és gyerekek éneklik, akik hisznek az összetartozás erejében. A Csillagszórás koncertet kicsit előkészületnek is tekintem, mert jövőre szeretnék egy olyan estet csinálni, ahol a dalok között többet beszélek az életről, és előkerülnek zenés stand-up-részek is.

Amúgy nem szoktam kifejezetten koncertre edzeni, de majdnem mindennap tornázom, ma például hétfő van, délután focizni megyek, próbálunk nem sok kárt tenni egymásban az öregfiúkkal. De azért egy ilyen meccs után lehet hallani, hogy merre közlekedik az ember, mert csak úgy ropognak az ízületei. Meditálni nem szoktam, de készülni nagyon sokat, ilyenkor végiggondolom egy koncert érzelmi hullámzását, és persze azt, hogy a dalok között mit mondok.

Mindig ott volt körülötted a film, nyár végén mutatták bea Szia,Életem!-et,amelyetproducerként együtt hoztatok létrea feleségeddel.

Nem ez volt az első produceri munkánk, a BUÉK-ot is együtt jegyeztük, büszkék is voltunk rá, ahogy a Szia, Életem!-re is, a film egy igazi csupaszív vígjáték. És úgy tűnik, igazi közönségsiker.

Hamár a filmről van szó, és itt ülünk az egykori rajzfilmstúdió falai közt, muszáj megkérdeznem, a rajzfilmműfaj szerzőként-producerként sohasem érdekelt?

Belenyúltál most valamibe, de erről egyelőre nem mondhatok többet. A mese műfaja mindig is vonzott, én azokban a mesékben hiszek, amelyek nem pusztán szórakoztatni akarnak, hanem van bennük töltés, tartalom, tanulság, katarzis. Elkészült egy új musicalünk, Tasnádi Istvánnal és Monori Andrással írtunk egy zenés darabot Az 1001 éjszaka meséiből. Ez is olyan előadás lesz, amely egyszerre kapja el a szülőket és a gyerekeket, mindenki a maga intellektuális síkján találja majd meg benne az örömöt. Ráadásul a mi mesénkben egy nő – Seherezádé alteregója – menti meg a világot. A rezsiválság miatt sok a kérdőjel a színházi bemutató körül, de Somló Tomival szólva: Nem adom fel, míg egy darabban látsz!

Fotók: Falus Kriszta