Szimpatika – Erős Antónia: „Néha ott van a gombóc a torkomban”

Tévés szempontból is nagyon izgalmas időszakban élünk, hisz az elmúlt húsz évben úgy szocializálódtunk, hogy többé-kevésbé a tévéhez igazítottuk az életünket. Ez az utóbbi időben teljesen megváltozott, az élő műsorok – ide vehetjük a Híradót, de a nagy show- műsorokat is – még leültetik az embereket a készülék elé, de már elmúlt az az idő, amikor siettünk haza, hogy elérjük kedvenc sorozatunkat, hisz ezeket már jórészt fizetős vagy ingyenes internetes felületeken nézzük. A híradósok életébe hozott ez az átalakulás bármilyen változást? 

Ez egy folyamatosan változó világ, de az emberek szeretik az olyan pontokat, amikhez lehet igazodni, és az RTL Híradó – átvitt értelemben is – ilyen. A csatorna 25 év alatt nemigen változtatott a jól bevált modelleken, viszont folyamatosan idomult a nézői elvárásokhoz. Például komoly igény van a saját gyártású magyar sorozatokra, ezekre ki van éhezve a közönség, nem véletlen, hogy ezek általában óriási sikert aratnak – elég csak például A mi kis falunk című sorozatra gondolniAz, hogy az internet alapú tartalomfogyasztás – vagyis a streaming – belefonódik az életünkbe, egy természetesen folyamat – megjegyzem halkan, hogy az RTL Most/RTL Most+ platform révén már az RTL is streaming szolgáltató. Nem arról van szó, hogy az egyik megy, a másik marad, a streaming nem versenytárs, hanem partner. És hogy egy példát is mondjak: az rtl.hu hírportálon néhány hete élőben, streamelve nézhető a tévében 18 órakor kezdődő híradónk. Így az sem marad le a „klasszikus” tévés híradóról, aki mondjuk ebben az időben még úton van hazafelé, vagy egyébként inkább már csak online követi a híreket, hírösszefoglalókat. Ez egy folyamatosan változó világ, az adatok valóban azt mutatják, hogy a televíziózásra fordított idő csökken, ugyanakkor pl. a mi híradónk egyáltalán nem veszített a nézőiből. Az emberek szeretik az olyan pontokat, amikhez lehet igazodni, és az RTL Híradó – átvitt értelemben is – ilyen.

Ugyanakkor a mi csatornánknál olyan a műsorfelépítés, hogy vannaksorozatok, amiket az emberek várnak, akár reality jellegűek, mint a Konyhafőnök vagy a Mestercukrász, akár játékfilm-szerűek, mint pl. a Keresztanyu. A csatorna 25 év alatt nem változtatott a jól bevált modelleken, viszont folyamatosan idomult a nézői elvárásokhoz. Például komoly igény van a saját gyártású magyar sorozatokra, ezekre ki van éhezve a közönség, nem véletlen, hogy ezek általában óriási sikert aratnak. Mondhatnám akár a Mi kis falunkat, de az HBO Besúgóját is. Az, hogy az internet alapú mozizás – vagyis a streaming – belefonódik az életünkbe, egy természetesen folyamat –megjegyzem halkan, hogy az RTL is már streaming szolgáltató. Nem arról van szó, hogy az egyik megy, a másik marad, a streaming nem versenytárs, hanem partner.

Végül is a papíralapú újság se halt meg attól, hogy létrejöttek a hírportálok....

Szerintem ez egy folyamatos szelekció, a legnagyobb mértékadó napilapok, vagy magazinok nem tűnnek el – most nem a magyar piacról beszélek – mert fontos az, hogy kezedbe tudod fogni, meg tudod szagolni a lapot. És vannak olyan tartalmak, amik csak nyomtatottváltozatban érhetők el. Akik ezzel foglalkoznak, folyamatosan kutatják, hogy mi az, ami az online térben él meg, és minek áll jobban a print változat. Vannak e-könyvek, ami nagyon jó dolog, de én például most egy keményfedelű könyvet olvasok. Nem arról van szó, hogy az egyik kioltja a másikat, hanem arról, hogy egyre színesebbé válik a paletta.

Titeket „híradós műsorvezetőnek” hívnak magyarul, ugyanakkor az angol szaknyelv anchor-nak, azaz „horgonynak” nevezi azokat, akik híradót vezetnek, utalva ezzel arra, hogy jöhetnek hírek erről, meg arról, de ti stabilan, lehorgonyozva tolmácsoljátok ezeket,nem mozdulhattok ki a helyetekről.

A híradósnak az a dolga, hogy egy tényt a lehető legtöbb oldalról megmutatva kiegyensúlyozottan tálaljon. Nem kommentál, nem mond véleményt – főleg nem a saját véleményét – mert az a néző dolga, hogy a sok-sok információból összerakja azt a képet a világról, amit szeretne. Mindenkinek a saját felelősége, hogy milyen forrásokból tájékozódik, kiben bízik meg. Amit mi közvetítünk, az egy kiegyensúlyozott, független, ugyanakkor nagyon-nagyon tömörített hírtömeg – a szerkesztő dolga, hogy válogasson és súlyozzon, a mi feladatunk pedig az, hogy a lehető legközérthetőbben, rövid idő alatt elmondjuk az embereknek azt, hogy mi történt, ugyanakkor minél több oldalról kell, hogy bemutassuk az eseményeket. Fontos, hogy egy hírműsorban egy történet különféle állásponton lévő szereplőit egyaránt megszólaltassuk, illetve megadjuk a lehetőséget mindenkinek, hogy képviselje az álláspontját – az már más kérdés, hogy él-e a lehetőséggel, vagy sem. És ha ez így összeáll – márpedig minden este összeáll –, utána már a néző dolga lesz eldönteni, hogy mit, vagy kit tart jónak vagy rossznak, hogy megformálja a saját, önálló véleményét. Ez a klasszikus híradós felfogás. Ezért nagyon fontos, hogy – ahogy mondtad – mi horgonyként legyünk jelen, és ott maradjunk valahol középen, az örvények ellenére. De nem gondolnám, hogy ez nehéz, mivel így csináljuk 25 éve.

Előfordult veled valaha az, hogy egy hír kimozdított? Megrázott, meghatott, vagy olyan hatással volt rád, hogy nem tudtad eléggé objektíven tálalni?

Sajnos minden nap vannak megrázó hírek. De mire mi beülünk a stúdióba hat órakor, addigra ezeket a híreket már nem egyszer vagy kétszer, hanem lehet, hogy tízszer olvastuk, ráadásul ismerjük a hátteret, sokkal többet tudunk, mint amit elmondunk, mivel nem fér bele minden egy párperces tudósításba. Sőt, sokkal több képet is látunk, mint a néző, ezekből szelektálnak a vágóasztalon, tehát a sokk nem a stúdióban ér minket.

De mi van olyankor, amikor adás közben jön egy váratlan hír, úgynevezett Breaking News, berohan egy szerkesztő és letesz egy papírt az asztalra, amit akkor látsz először?

Akkor annyira arra koncentrálunk, hogy megfelelően tudjuk tolmácsolni az információt, hogy nem annak a tartalmára figyelünk. Van úgy, hogy néhány odavetett mondatból kell élőben rögtönözni a stúdióban, vagy váratlanul egy élő kapcsolást létrehozni. És előfordul, hogy adás után fél órával jön a döbbenet, akkor méred föl, hogy valójában miről is számoltál be. De ez nagyon ritka.

Kialakult benned a hírek borzalmaival szemben egyfajta immunitás?

Nem. A szörnyűségekhez nem lehet hozzászokni. Ami megrázó, az megráz minket is, nem csak híradósok vagyunk, hanem emberek, családunk van, csak mire kamera elé kerülünk, összeszedjük magunkat. Van úgy, hogy mire végigmondom a hírt, addigra ott van a gombóc a torkomban. De mivel profi híradós vagyok, nyilván nem fogok sírni élő adásban, de azért sokszor vagyok a határán. Rezzenéstelen arccal el tudsz mondani bármit, de belül sokszor nagyon megvisel egy-egy történet. Ez a műfaj nem arról szól, hogy elkezdj bőgni, vagy vihorászni, jó, a műsor utolsó másodperceiben van lehetőség arra, hogy mosolyogjunk, vagy nevessünk egy nagyobbat, de a híradó az nem ez.

Ugyanakkor a csatorna időnként lehetőséget ad nektek arra, hogy kimozduljatok a komfortzónátokból, néha showműsorokban szerepeltek, mennyire érzed ezeket testhezálló feladatnak?

Showműsorban szerepelni egyszer-egyszer nagyon jó kirándulás, például többször vezettünk szilveszteri műsort Istvánnal, de az elsődleges szempont az, hogy egy más jellegű műsorban való szereplés megkérdőjelezheti-e a híradós hitelességünket? Például valóságshowban szerepelni az nem nagyon passzol egy Híradós imidzséhez, de a Való Világra nyilván nem is fognak felkérni. Ugyanakkor volt olyan műsor, amit praktikus okokból utasítottam el, például hívtak aA Konyhafőnökbe, de nem vállaltam, mivel nem tudok főzni. Amikor futott a táncos műsor, arra is azt mondtam, hogy hííí gyerekek, talán nem feltétlenül
csetlenék-botlanék ott tüllruhában... Ugyanakkor nagyon sokféle dolgot csináltam már, szerepeltem Gálvölgyi Showban, egyszer egy rajzfilmhez adtam a hangomat, játszottam a saját gyártású sorozatainkban is, amik azért persze híradós szerepek voltak. Alapvetően
semmi sincs kizárva, ez mindig megbeszélés kérdése.

És a Híradóban, amit 25 éve csinálsz, nem lehet elfáradni? Nem érzed néha úgy, hogy valami egészen mással kellene foglalkoznod?

Ebben nem lehet elfáradni. Vagy ha elfáradtál, akkor pihenni kell, ha meg végleg elfáradtál, akkor abba kell hagyni. Ennyi. Ez hivatás kérdése. Van, aki ebben megtalálja a hivatását, és van, aki egy kalandként tekint rá. Stahl Judit – akivel nagyon jóban vagyunk – jó példa erre. Ő nem volt soha igazán híradós. Persze piszok jó híradós volt 4-5 évig, de már az alatt az idő alatt is arra kapacitálta a főnökeit, hogy hadd csináljon főzős műsort. Amit persze nem engedtek neki, mert fantasztikusan csinálta azt, amit csinált... De olyan jó, hogy ebből ki tudott lépni, és meg tudta valósítani azt, amit mindig is igazán szeretett volna. Én hosszú évek kitartó szerkesztői-riporteri munkája után jöttem rá arra, hogy igazából ez az én műfajom, a híradózás. Nekem ez a hivatásom, és soha nem tudnám megunni.

Ha már szóba hoztad Juditot... Előfordult, hogy az utcán összetévesztettek vele?

Mi egyáltalán nem hasonlítunk egymásra, de az emberek fejében van egy csomó tévés arc, és van egy csomó tévés név. És van, amikor ezek összekeverednek. Egyszer beszaladtam egy boltba, ahol rettentő kedves volt velem a kiszolgáló hölgy, és amikor már kifele mentem, annyit mondott, hogy nagyon jó volt a szakácskönyv. Visszanéztem, és nagyon udvariasan megköszöntem, mert úgy voltam vele, hogy miért vegyem el tőle az örömét? Át is adtam Juditnak az elismerést, amikor legközelebb találkoztunk.

A szülés után viszonylag hamar visszatértél a képernyőre, pedig az ikrekkel nem lehetett könnyű...

2009 júniusában köszöntem el a Híradóból, ők pedig júliusban születtek meg, és a következő évben, májusban, a választásokra mentem vissza, majdnem egy évig voltam otthon. Családilag hoztunk egy döntést, tudtuk, hogy mit engedhetünk meg magunknak, ki az, aki ki tud lépni a főállásából, így végül úgy döntöttünk, hogy a férjemmarad gyeden – korábban ő reggeltől estig tévézett – én pedig visszamegyek dolgozni.

Ez azért még elég ritka...

Szerintem egyre gyakoribb, lassan talán kezd teljesen normálissá válni, hogy az apuka marad otthon a gyerekkel.

Hogyan tartod karban magad?

A járvány előtt edzőterembe jártam, ez volt a legkényelmesebb, aztán amikor jött a Covid, a garázsunk egyik szegletébe behordtam néhány súlyzót, gumiszalagokat, ilyesmit, azóta is itt edzek, hetente háromszor lezarándokolok a garázsba, és ott tornázom másfél órát. Többszintes társasházban lakunk, így a lépcsőzőhelyem is megvan, és szoktam futni is. A két és fél év alatt sem hagytam abba a mozgást, egyrész azért, mert szeretem, másrészt így tudom rendbentartani a cukromat. Ha már szóba hoztad, fölépítettél egy elképesztő sikertörténetet, az Egy Csepp Figyelem Alapítványt. Az egy dolog, hogy cukorbetegként érintett vagy, de mi motivált abban, hogy ki is állj az ügyért? Nagyon fontos, hogyha valaki ismert emberként érintett valamiben – és nem kell ehhez cukorbetegnek lenni – akkor vállalja azt fel, mert az már önmagában is nagyon sokaknak segítséget jelent, hogy tudják, nincsenek egyedül a problémájukkal. Egy anyuka írt nekem arról, hogy azzal motiválta a kislányát, hogy „nézd meg a tévében azt a nénit, neki is van szenzora, beadja magának az inzulint, látod, te is képes lehetsz bármire, hiszen ő is egy országos tévé híradóját vezeti.” Amikor Kylie Minogue nyilvánosan felvállalta, hogy mellrákja van, rekordok dőltek meg, annyi nő ment el mellrákszűrésre Ausztráliában. De nem kell mindenbe beleállni, és nem kell feltétlenül szervezeteket létrehozni, elég egy-egy dolog, azt viszont következetesen és hitelesen kell csinálni, mert ez sok erőt adhat az embereknek.