Szimpatika – Az első zenekar

A srácok nyolcadik osztályba járnak, és rendkívüli lelkesedéssel vetették bele magukat a próbákba, a premier előtt gyakorlatilag minden délután próbálták a Rolling Stones- és a Beatles-számokat. Tetszett a felkérés, hiszen magam is rajongója vagyok a műfajnak, és életében egyszer mindenkinek ki kell próbálnia a zenélést.

Dávid és egyik barátja már évek óta tanulnak zenélni, de a másik két fiatal most fogott először hangszert a kezébe, így pedagógusi képességem is újra előtérbe kerülhetett. Egy hónap alatt alap szinten megtanítottam basszusgitározni és dobolni két tizennégy éves fiatalembert. Azt láttam rajtuk, hogy jobban élvezik az együtt zenélést, és nagyobb sikerük van egy-egy jól csengő refrénben, mint az X-box vagy a telefonos játékok nyomkodásában.

Nekem is jól estek a próbák, hiszen előjöttek a szép emlékek kamaszkorom első zenekari éveiből.

Életem első könnyűzenei fellépése az Alsóerdősor Utcai Általános Iskola tornatermében volt. Nemes egyszerűséggel azért, mert az iskola „jó fej” tanárai alapítottak egy zenekart, amibe engem meghívtak billentyűzni. Beatles- és Illés-számokat játszottunk és javarészt én szedtem le a dalok akkordjait a felvételekről, hiszen a tesitanár és az irodalomtanár nem olvastak kottát, de tudták a gitáron az akkordokat. 1989-et írtunk, nem volt internet és digitális archívum, kotta és semmi, ami segíthette volna a zenei felkészülést. Imádtam a próbákat, hiszen suli után Jenő bával és Iván bácsival bandázhattam a tornaszertárban!

Aztán a gimiben megalapítottam életem első saját zenekarát. A nevünk kezdetben PomPom volt, aztán The Fenolra váltottunk, mindkettő borzalmas.... Imi dobolt, Zoli szaxofonozott, Csabi gitározott, Gábor basszusgitározott, én pedig egy csehszlovák orgonán próbáltam hozni a harmóniákat. Csabit lecseréltük Andrisra, aki akkor kezdett gitározni, de jobb gitárja volt. Lényegében az első akkordokat én tanítottam neki, de hamar beelőzött és kiváló gitáros vált belőle. Tizenhat évesek lehettünk, amikor az első önálló koncertet meghirdettük a Jókai klubba. Minden nap rengeteget próbáltunk, és persze aggódtunk, hogy lesz-e elég vendég. A koncertre kölcsönkértük akkori iskolámtól, a Piarista Gimnáziumtól az orgonát és az elektromos zongorát. Havas tanár úr – aki egy piarista szerzetes tanár volt – önzetlenül adta oda nekünk a hangszereket, érdeklődött, milyen zenét játszunk és mi kitérő választ adtunk, hiszen a repertoárunk nem minden dala volt kompatibilis egy egyházi gimnázium szellemiségével. Talán az Illést és a Rollingot bevallottuk, és megígértük, hogy a vasárnapi misére visszajuttatjuk a zeneszerszámokat.

A koncert elkezdődött és a Doors együttes „Come on, baby, Light my fire!” című szám orgonaszólója után megpillantottam a tömegben Havas atya sziluettjét, aki tapsolt. A piarista orgonán előttem két dobozos sör pihent, én meg egy kicsit elpirultam. Másnap a reggeli misére épségben megérkeztünk a hangszerekkel együtt. A tanár úr gratulált a koncerthez és legnagyobb meglepetésünkre felkért minket, hogy a szalagavatón adjunk egy koncertet és annyit kért, hogy legközelebb ne a zongorára tegyük a söröket, mert ha véletlenül ráborul, tönkremegy a hangszer.

Dávidék még nem söröznek, de egyfolytában próbálnak, és azt hiszem, őt is magával ragadta az a mámor, ami a zenéléssel jár. Hajrá fiúk!