Szimpatika – Jó, ha kéznél van az inhalátor!

Az arca is le volt sülve vagy ki volt pirulva, nem tudom, de úgy hatott, mintha egy tengerparti nyaralásról érkezett volna.

Mellette ült Shüleky professzor, ő is jól nézett ki, kék szeme csillogott, és kicsit borostás volt az arca, amiről manapság úgy tartjuk, hogy divatos – és ami divatos, az fiatalos. A kék pulóvere és a kék nadrágja még vagányabbá tette, csak a zoknija ne lett volna felemás… Csakhogy mindenre nem figyelhet az ember, főleg akkor nem, ha nyelvészprofesszor.

Volt még egy úr a váróban, akit se Jóska bácsi, se Shüleky nem ismert, de hát előfordul olyan, hogy valaki ismeretlenül esik be az orvosi rendelőbe.

– Na, hogy vagyunk, hogy vagyunk, professzorkám? – kérdezte Jóska bácsi, és már el is fordult más irányba, jelezvén, hogy kicsit sem érdekli a válasz.
– Vagyunk, vagyogatunk – felelte Shüleky, de fel sem nézett az újságjából, pedig ő aztán pontosan tudta, hogy illik felvenni a szemkontaktust azzal, akivel beszél az ember.

Na, de mielőtt a diskurzus folytatódhatott volna, a harmadik személy is hangot adott, csak nem lehetett érteni, hogy hogy értette. Úgy hangzott ez, mint a feltörő békabrekegés a sűrű, iszapos mocsárból. Volt benne h, meg kr, meg kshkr is, csakhogy ez nem jelentett semmit.
A két büszke úr, akik sehogy se akartak egymásra nézni, most hirtelen egymásra bámultak, hátha együtt megfejtik a harmadik fél felszólalásának jelentését. Ekkor észrevették, hogy a harmadik fél viszont nem néz rájuk, hanem a zsebében keresgél, így aztán megállapodtak abban, persze szavak nélkül, hogy nem felszólalt, talán csak köhécselt.

– Na, és mit szól az időjáráshoz, Shülekykém? – vetette fel az újabb kérdést a lehető legflegmább hangon Jóska bácsi. De még mielőtt a professzor kiötölhette volna a válaszát, az ismeretlen úr könyörtelenül közbevágott. Mondandója éles volt és durva, és vagy két percen keresztül zengett szakadatlanul. Miközben mindez kiáradt belőle, a feje kivörösödött, a szeme lecsukódott, két keze pedig a feje mellett kalimpált. Amikor végre befejezte, nagy, kockás zsebkendőt kapott elő a zsebéből, és a száját törölgette.

Jóska bácsi izgatottan közelebb húzódott Shülekyhez, és elfelejtve a tartózkodó modort, a fülébe súgta:
– Mit gondol, covidos?
– Dehogy! – ingatta a fejét a prof. – Csak köhög.
– De így? Mindjárt meg is fullad!
– Valóban elég intenzíven köhög – felelte Shüleky. És most mindketten a harmadik illetőt bámulták. A harmadik illető észrevette a kutakodó szemeket, és erőtlen, fátyolos hangon megszólalt.
– Elnézést kérek. Nem vagyok fertőző. Csak amikor virágoznak a fák, rám tör az asztmám.
Jóska bácsi hátradőlt a székén, és nagyot legyintett az úrra. – Asztma! – mondta. – Az is milyen hülyeség.
– Hülyeség? – telt meg hirtelen élettel az ismeretlen úr arca. – Gondolja, azért fuldoklom, mert hülye vagyok?
– Dehogy. Nem úgy gondolta a barátom – mondta Shüleky.
– Barátom??? – dühöngött Jóska bácsi. – Mióta vagyunk mi barátok?
– Szokták így mondani. Nincs jelentősége – csitítgatta Shüleky.
– Én sem voltam mindig asztmás! – vágott közbe az ismeretlen úr. – Az allergiám tett azzá. De az is lehet, hogy fordítva. Az asztma miatt lettem allergiás.
– Hahaha! – röhögött fel Jóska bácsi. – Régen bezzeg nem volt ilyesmi. Torokgyík volt. Meg tbc. De allergia meg asztma! Ugyan már!

Most megint egy észvesztő szörcsögés következett, aztán egy mennydörgés szerű harákolás, majd véget nem érő, halk sípolás jött, ami már tényleg elég ijesztő.
– Bekopogjak a nővérkéért? – kérdezte Shüleky professzor a krákogó ismeretlent. - Én magam elé engedem.
– Én is magam elé engedem! – pattant fel Jóska bácsi. – Nem kell eljátszani a Grál-lovagot! Az asszonykámat is ezzel a mézesmázos szépelgéssel térítette el tőlem! Maga sundám-bundám lókötő!
– Méghogy én egy sundám-bundám? Meg lókötő? És hogy a maga asszonykája!?
– Khh! Hrr! Kööhöhkö! – vágott közbe az ismeretlen úr.
– Méghogy, bizony! A keservét neki! Mindjárt jól kupán is csapom!
– Khh! Hrr! Kööhöhkö! Krákrákrá!
– Tessék, Imre bácsi, hoztam új töltőanyagot az inhalátorába. És itt a recept is, váltsa ki még ma. Még mielőtt kárt tesznek magában az igen tisztelt urak! – csicseregte Lilla nővér, és teleszórta mosollyal a várótermet.