Oláh Ibolya: „Én mindig a helyemen voltam”

Az elmúlt években kicsit visszavonultál, most viszont óriási lendülettel vetetted bele magad a feladatokba. Épp most vagy túl a Női posta című koncertszínházi ested egyik sikeres előadásán. Ha jól tudom, ez egy Presser Gáborral közös ötlet alapján került színpadra.

Valóban, de egy kicsit messzebbről indulnék a történettel. Anno Kern András megrendezte a Gondolj rám című filmet, a zeneszerzésre pedig Pici bácsit kérte fel. Ő azt javasolta, hogy a film zenéjét én énekeljem fel – ebből született meg az Amióta elszakadtál című dal. Aztán később egyszer csak felhívott, hogy van egy ötlete, menjek el hozzá, és válasszak ki olyan verseket és költőket, akik megfognak valamivel, és ebből csináljunk valami izgalmasat. Így kezdődött a mi közös munkánk. Az első fél évben csak verseket elemeztünk, és közben rengeteg költőt ismertem meg. Az egy nehéz időszak volt, és azt éreztem, hogy olyasmivel szeretnék visszatérni a köztudatba, ami maradandó alkotás, és ami tényleg megérinti az embereket.

De milyen koncepcióval fogtatok ehhez a munkához?

Egyszerűen csak elkezdtünk verseket válogatni. Például amikor megtetszett Kántor Péter egyik verse, megkértem Pici bácsit, hogy zenésítse meg. Vagy ott van Erdős Virág egyik műve, amibe egyenesen szerelmes vagyok. Nem adtunk magunknak határidőt, de aztán amikor összegyűlt kb. harminc anyag, azt mondtam, hogy szerintem ennyi elég lesz, és megkérdeztem, hogy nem csinálunk-e ebből egy jó kis zenés színházi estet. Pici bácsinak tetszett az ötlet, elkezdtünk rendezőt keresni, és végül rátaláltunk Bíró Krisztára, aki az Örkény Színházban játszik, és nem mellesleg Parti Nagy Lajos felesége, akinek a műveivel szintén dolgoztunk. Összeállt egy szuper forgatókönyv, elkezdődtek a próbák, de aztán jött a pandémia és a lezárás… aztán a következő lezárás… és ez így ment egészen a közelmúltig, amikor végre folytathattuk a munkát.

Mennyit segített a versek elemzése abban, hogy igazán jól tudd előadni ezeket a műveket?

Nagyon fontos, hogy értsd a költő gondolatait, és úgy énekeld el ezeket a – most már – dalokat, hogy a nézők is megértsék. Szóval elengedhetetlen volt ez az előzetes munkafolyamat.

Ilyen szempontból egyszerűbb, amikor saját dalokat énekelsz a színpadon?

Nem könnyebb, gyakorlatilag ugyanaz a helyzet akkor is, hiszen ki kell tárulkoznod a közönség előtt, másrészt a legújabb dalom szövegét például Hegyi Gyuri írta, aki zseniális művészfigura, de nehéz anyagokat ír, amiket szintén nem könnyű sem elemezni, sem előadni. Ráadásul én nem énekelni szeretném a dalokat, hanem előadni, és a kettő között óriási különbség van.

Akkor a Női posta ideális feladat ehhez, hiszen itt meg tudod csillogtatni az előadói képességeidet is, nem?

Igen, ezek gyönyörű sanzonok, amik a mély, alt hangomhoz eléggé passzolnak. A Női posta valójában egy hangos levél, női sorsokról, emberekről szól. Néha viccet kell vinnem bele, figyelni kell a kollégákra, a közönséget szórakoztatni kell, és közben végig a színpadon vagyok, szóval folyamatos koncentrációt igényel, mert egyszerre csinálok mindent. Előadásonként két kilót fogyok is… Sokan mondták, és én is azt vallom, hogy akkor csinálom jól a dolgom, amikor nem tudom, hogy mit csinálok. Aztán másodszorra már nem tudom ugyanazt megcsinálni, de egyszer, amikor nem is voltam tudatában, tökéletesen működött – hiába, furcsán vagyok bekötve. De ez az én igazi közegem. Ha megnyerném a lottót, valószínűleg csak ezt csinálnám.

Most viszont nem csak ezt csinálod, hiszen készülnek a saját dalaid is. Ezeket egyedül írtad?

A járványhelyzetből én viszonylag jól jöttem ki. Bár sosem voltam jól eleresztve anyagilag, de nagyon meggondoltam, mit vállalok el, mert az a mottóm, hogy dolgozni szeretnék, nem pedig bohóckodni a különböző kereskedelmi csatornákon. Szóval vettem egy gyönyörű gitárt, és elkezdtem dalokat írni a kertben. Amikor elkészült három, felhívtam Födő Sanyit – akit még a korábbi, Pici bácsival közös koncertjeinken ismertem meg, és baromi jó dalokat ír –, hogy nem csinálunk ezekből egy lemezt? Azt válaszolta, hogy dehogynem, szóval elkezdtem neki adagolni a szerzeményeket, közben ő is írta az új dalokat, és egyszer csak azon vettünk észre magunkat, hogy ott ülünk a stúdióban, és készül a lemez. Azért különösen fontos ez a munka nekem, mert ezek a dalok tényleg rólam szólnak.

Ez a közös munka aztán odáig vezetett, hogy az egyik számot A Dal című műsorban is hallhatta a közönség. Az Eurovízióra való kijutás a cél?

Az idei műsorban nagyon erős a mezőny, ez a rengeteg tehetséges fiatal jobbnál jobb dalokat írt, nekem pedig tetszik, hogy ennyi energia és frissesség van bennük, szóval inspiráló köztük lenni. Szeretném, ha a Nem adom el-t sokan megismernék, mert szerintem egy nagyon erős anyag lett, komoly mondanivalóval, ugyanakkor egy energikus szám. A szerző Födő Sanyi, a szöveget Csakmag Vivien és Hegyi Gyuri írta, és arról szól, hogy csak olyan keretek között tudsz jól működni, ahol szívesen látnak, és ahol szeretnek. Ezzel abszolút tudok azonosulni, mert én is azt vallom, hogy csak azt a munkát tudom elvégezni, amit szeretek, és nem véletlenül mondom mindig, hogy senki nem lesz a főnököm.

Nemrégiben elköltöztél Budapestről. Túl sok lett a városi pörgés? Vagy miért vonultál vissza?

Nem voltam motivált semmiben, úgy is mondhatnám, hogy „lejöttem” az életről. Azt gondoltam, hogy most ideje egy kicsit szünetelni, mással foglalkozni, többek közt magammal, mert akkor tudok jó dolgokat alkotni, amikor megjön hozzá az ihlet. Így aztán elköltöztem Győrbe, egy kertes házba. Egyébként azért nem tűntem el teljesen, mert közben is dolgoztam a háttérben és Pici bácsival is gyakran mentünk turnézni. Néha egyszerűen csak felhívott, hogy épp a környéken járnak, elvisznek magukkal, van-e kedvem elénekelni néhány dalt? Szóval vele is jártuk az országot. A pandémia anyagilag azért megviselte a zenészeket, Pici bácsinak ezért is nagyon hálás vagyok, hogy minden lehetőséggel igyekezett segíteni. Egyébként nagyon szeretem őt, mindig nagyon figyel rám és félt. Figyelmeztet, hogy vegyek sálat, de azt is ő vette észre, amikor nemrég tüdőgyulladásom volt, el is vitt orvoshoz. Szinte a pótapámként tekintek rá. Visszatérve a kérdéshez: a pandémia alatt új dalokat írtunk, pl. a lemez címadó dalát, a Nem adom el-t, amiből már egy klip is készült, és május 4-én a Magyar Zene Házában be is mutatjuk az albumot. Már most elkezdtünk próbálni, mert úgy szeretnék kiállni a színpadra, hogy semmi félelem nincs bennem, és csak a dolgomra figyelek.

Még manapság is van benned lámpaláz, ha ki kell állni a színpadra?

Vagánynak tűnsz, aki bármikor kivágja magát a színpadon is, ha a helyzet megkívánja… Azt szoktam mondani, hogy a baj mindig összeránt mindent. A kényszer nagy úr, az évek során leginkább a rutint szívod magadba, és megtanulod, hogyan kell reagálni bizonyos helyzetekben. Nekem ez szerencsére jól megy, de rengeteg tapasztalat kellett hozzá, hogy ma már gördülékenyen menjen.

Amikor „élesben” nem várt helyzetbe kerülsz, mi számít inkább? Az, hogy a kollégákkal nagyon egymásra legyetek hangolódva, és gyorsan cselekedjen mindenki, vagy az, hogy a közönség jól reagáljon a szituációra?

Annyi előnye van annak, hogy szemüveges vagyok, hogy ha nem veszem fel, gyakorlatilag nem látom, mi történik a közönség soraiban. A taps alapján következtetek, hogy valami jól sikerült-e vagy sem. Ez egyébként nagyon lényeges, mert szeretem a visszacsatolást: olyankor érzem, hogy sikerült átadnom valamit. Ugyanakkor imádom az örömzenélést is, amikor a kollégákkal teljesen egyszerre működünk.

Korábban elmesélted, hogy amikor Budapestre kerültél, azt sokként élted meg. Viszont azóta hozzászoktál a nagyvárosi élethez. A mostani költözést nem érezted ezek után éles váltásnak?

De, nagyon nehezen tudtam visszaállni, még most is dolgozom rajta nagyon. Sokan nem tudják rólam, hiszen az a munkám, hogy kiállok az emberek elé a színpadra, de egyébként van bennem egyfajta félelem, és igénylem a visszavonulást is, erre pedig tökéletesen megfelel a mostani otthonom. Szóval alapvetően visszahúzódónak tartom magam, csak akkor beszélek, ha kérdeznek, ugyanakkor öntörvényű vagyok, talán ezért is tartanak megosztó személyiségnek.

Azt is nyilatkoztad, hogy soha nem az volt a célod, hogy rivaldafényben élj, ugyanakkor ez a szakma ezzel is együtt jár. Amikor eldöntötted, hogy énekelni szeretnél, ezzel az introvertáltsággal ez nem rémisztett?

Kezdetben nem is tudtam feldolgozni a helyzetet, pánikbeteg lettem, az utcára is nehezemre esett kimenni. Néha még előjön a félelem, például most a műsor kapcsán is stresszesebb az életem, azonnal fogytam is három kilót, de ilyenkor egy kicsit erőltetni kell, és jó lesz minden. Nagyon szeretem a munkám, az viszont tény, hogy nehezen tolerálom a vele járó stresszt.

Ha nem az éneklést választod, mivel foglalkoznál most?

Szerettem volna egy igazi, vagány nyomozó lenni, aki prostitúcióval meg emberkereskedelemmel kapcsolatos ügyeket old meg – az szerintem jól állt volna nekem.

Hogy ez végül mégsem így alakult, abban mekkora szerepet játszott a nevelőotthon vezetője, akit te csak Anyácskának szólítasz?

Tizenhat voltam, amikor megismertem, és egyből láttam, hogy nagyon jól kezeli a gyerekeket. Tiszadob volt az utolsó állomás, ahol mindenkit felkészítettek a nagybetűs életre. Anyácska engem nem akart elengedni, féltett. Mindig azt tanította, hogy a munka nem szégyen, csak az, ha valaki nem dolgozik. Azt is tőle tanultam meg, hogy mindig legyek egyenes és őszinte, ha pedig nem tudok valamit, kérdezzek. Arra is megpróbált felkészíteni lelkileg, hogy az igazi élet az otthon kapuján túl kezdődik, és hogy mindig extrán kell teljesítenünk. A mai napig előfordul, hogy ha meghívnak valahova, egy-egy szervező megkérdezi, hogy biztosan el fogok-e menni a saját koncertemre. Mivel nem álltam mindig mindenkinek rendelkezésére, az újságírók pedig gyakran a magánéletemről faggattak, amiről egyáltalán nem akartam beszélni, inkább kitalált történeteket jelentettek meg. Ezért is lett elegem néhány évvel ezelőtt, és vonultam vissza tudatosan, hogy ez végre befejeződjön.

Volt olyan, aki azt tanácsolta, hogy legyél kevésbé szókimondó, és akkor majd könnyebb lesz?

Az én arcomra minden rá van írva, nem tudom megjátszani magam. Sokszor kérték, hogy nyilatkozzam ezt vagy azt, de én nem tudok olyat mondani, amivel nem értek egyet. Ezért sokszor nagyon nehéz helyzeteket idéz elő, de én ezt vállalom.

Anyácska a mai napig is segíti az életedet?

Igen, ő mindenki anyukája. Csináltunk együtt egy egyesületet, Anyácska az elnök, és az a célunk, hogy aki állami gondozott volt, annak a gyermeke már ne gyermekotthonban nőjön fel. Az egyesület segít, hogy a családok előbbre tudjanak jutni, képzések vannak és tanácsadás. Karácsonykor 85 családhoz jutottunk el, nyáron pedig a családoknak tábort szervezünk a Balatonhoz, mert van olyan gyerek, aki még sosem látta a Balatont.

Próbálsz nekik jó példát mutatni?

Én azzal mutatok nekik példát, hogy igyekszem megbecsülni magamat és a környezetemben lévőket, illetve hogy azt látják, hogy mindent száz százalékosan, teljes erőbedobással csinálok, mert ez nekik is erőt ad, hogy így is lehet. Nagyon büszkék rám, ahogy én is rájuk, mert a nagy szegénység ellenére is tudnak nevetni, csinálják a dolgukat, és annyi öröm és szeretet van bennük, mint senki másban.

Benned honnan volt hit és erő, hogy sikerül majd változtatni az életeden? Anyácska segített ebben is, vagy egyszerűen nem is láttál más utat magad előtt?

Az emberekből merítek erőt, mert annyi szeretet kapok tőlük a mai napig. Nemrég például megállított egy néni az utcán, hogy ne haragudjak, de annyira hasonlítok arra a cigánylányra, aki énekel, még a frufrum meg a kalapom is. Hogy is hívják? Visszakérdeztem: „Az Ibolyára tetszik gondolni?” „Igen, igen!” Szóval ilyen is van, ezek sokszor bearanyozzák a napomat.

Ma már biztosan könnyebb, de amikor bekerültél a Megasztárba, 23 éves voltál, és már elkezdtél mást tanulni.

Igen, valóban tanultam mást is, pl. varrónő is lehetnék, de mindig kibuktam mindenhonnan. Nagyon szerettem volna zenei általánosban tanulni, de akkoriban nem adatott meg ez a lehetőség, pedig azt gondolom, hogy a zenét csak profiktól lehet és érdemes megtanulni.

Most úgy érzed, hogy a helyeden vagy?

Én mindig is a helyemen voltam. Elfogadom a helyzetemet, a sorsomat, így nőttem fel. Ha egyszer véget ér a karrierem, akkor se fogok kétségbe esni, elmegyek dolgozni vagy kitanulok egy szakmát. Muszáj mindig feltalálni magad. Egyébként azt hiszem, sok mindent meg tudnék csinálni, de a zenéhez értek leginkább, ezt szeretem, ezért addig szeretném csinálni, amíg meg nem halok. De ki tudja, milyen lehetőségek adódnak majd a jövőben? Most még minden rendben, de aztán megint valami újat, különlegeset kell csinálni, és ami a legfontosabb: mindig tudni kell időben visszatérni a színpadra.

Fotók: Falus Kriszta