Szimpatika – „Az légy, aki vagy”

Hatalmas koncertetek lesz november 6-án. Egy ekkora dobásra mennyit kell készülni? Ez fizikailag is nagyon megterhelő lehet, kell erre külön edzeni?

Charlie: Nem kell gyúrni... Ha az egészség megvan – és az Isten áldásával megvan –, nem kell semmi. 40-50 éve muzsikálunk együtt, ez nem egy friss zenekar. És hát a barátság, az sokat segít.

Abban biztos vagyok, hogy minden számot oda-vissza tudtok, és nyilván nüánszokat kell csak kigyakorolni, de azért nehéz lehet ennyit állni a színpadon... Mennyit fogtok játszani, három órát, két és fél órát?

Tátrai: Én csak húsz percet... Viccelek. Egyébként miért kérdezed ezt? Azért, mert ilyen öregnek nézünk ki?

Charlie: Én tizenöt évig négy-öt órákat énekeltem. Ha benne vagy a rutinban, a mókuskerékben, akkor mindent meg tudsz oldani. Lehet, hogy egy fiatal gyereknek három óra megterhelő, de mi még bírjuk.

Nagyon sok díjat kaptatok, nemcsak a dalokért, de azok hangzásáért is. A lemezeitekről bárki megmondja, hogy ja kérem, ez másképp szól. Mi volt ennek a titka?

Tátrai: Egy űrt töltöttünk be. Abban az időben mindenki nagyon vad, agresszív volt, ment ez a rock-csörömpölés, dirr-durr, kandúr, mindenki hadászati módon muzsikált. Akkoriban Dorozsmai Peti stúdiójában, a Tom-Tomban csináltunk egy nótát Pálvölgyi Gézával, én elkezdtem gitározni, Charlie hozzáénekelt, és ez lett a Take It Easy Baby, ami egy meghatározó dallá vált a Tátrai Band életében. Irányt adott, mert elvált a szokásos tatarától... hogy le kell trappolni a refrénben a közönség fejét, meg szét kell túrni gitárral. Emlékszem, felvettem egy cérnavékony hangú gitárt, és ujjal kezdtem el pengetni, amitől ez merőben levált az abban az időben divatosnak mondott gitárstílusoktól. Charlie hangja eleve eltért az itthon megszokott, magasan kukorékoló srácok hangjától, és Géza a nyugalmával, a harmóniáival nagyon-nagyon sokat hozzátett, sőt tulajdonképpen az övé volt a koncepció, mi csak megvalósítottuk.

Charlie: Csináltunk valami olyat, ami nem egy tucatprodukció. Még analóg technikával dolgoztunk, szalagos magnóval, és szerintem azért szólt úgy... Én ezt az Illúziók nélkül című lemezünket megmutattam egyszer egy amerikai zenésznek, és ő megesküdött rá, hogy ez valami kaliforniai stúdióban készült, nem hitte el, hogy itt, Budapesten.

Lennétek-e most fiatalok? Jobb lenne-e most elkezdeni a pályát? Vagy mondjuk a 2000-es évek elején?

Charlie: Nem. De ezen már sokat gondolkodtam. Az összes fiatal zenészgyerek irigy ránk, hogy ők is szerettek volna abban a legendás korban benne lenni... pedig nekünk nagyon kemény volt. Tibusz játszott ötven vagy száz lemezen, én is csináltam huszonhét vagy harminchét lemezt, volt úgy, hogy évi kettőt. Ugyanakkor csak negyvenévesen sikerült életem első lemezét összehozni, nem húszévesen, mint jó pár kollégának.

Tátrai: Nem is értem, hogy ez a korszakos dolog mitől probléma. Az én nagymamám Hajmási Pétert hallgatta, én pedig Jimmy Hendrixet játszottam és Tűzkerékre jártam. Ne várjuk azt a mai fiataloktól, hogy Charlie-t vagy Tátrait hallgassanak... Ezt felejtsük el! Ők csinálják a maguk dolgát, ez az élet természete. Az én unokám egészen máshogy él, mint ahogy én éltem annyi idős koromban, hála a jó Istennek. Fogalmad sincs arról, hogy hogy nézett ki Angyalföldön '66-68-ban a világ, hogy mondjuk mi folyt a Danuvia Művelődési Házban. Minden hétvégén tömegverekedés volt, az Angyalföld–Újpest összevont csapata a Zugló ellen. Koncert után levezették az energiát. Egészen más volt az atmoszféra, ma már hál’ Istennek ilyen nincs, de ugyanakkor egy kicsit túlontúl ki van fésülve minden, le van polírozva, és ahogy nézem, egyre drámaibb módon tűnik el az egyéniség. A mi fiatalságunkban a zenei egyéniségünk nem volt bekorlátozva, nem is lehetett volna, már azért sem, mert fogalma sem volt senkinek arról, hogy ez mi. A politikai irányító szervek nem is sejtették, hogy ebből mi lesz... vagy mit okoz. Nem tudták hova rakni, és mire észbe kaptak, már baj volt, annyira nagy erővel jött ez a kultúra, hogy a fiatalságot bekapta, berántotta.

„Az ifjúsági probléma.”

Tátrai: Yes!

Az akkori zenei forradalom nagyon izgalmas volt és inspiráló, most viszont ott a rengeteg lehetőség, aki tehetséges, az tényleg meg tudja mutatni magát...

Tátrai: Nem lehetett annál tökéletesebb szituációba beleszületni, mint amibe én beleszülettem. A szüleim elhagytak, a nagymamám nevelt fel. Nem volt, aki kezében tartson, nem volt, aki parancsoljon. Én pedig tizenhat éves koromban elszabadultam otthonról, elmentem a Radicshoz (Radics Béla, legendás magyar gitáros – a szerk.) gitározni, és ott beleestem egy teljesen új világba. És ennél jobb világot elképzelni sem tudnék a születéshez és a felnövéshez. De ha erről az unokámnak mesélek, nem is érti, hogy miről beszélek. Neki ez nincs meg. De nagyon boldog vagyok, hogy ott voltam abban a korban, és itt lehetek most. Beszélhetünk arról, hogy milyen nehéz 70 évesen fölszívni magad, hogy muzsikálj a színpadon, de mi ezt meg tudjuk ugrani. 18 éves koromban biztos, hogy jobban futottam, mint ahogy most futok, és ezt átvitt értelemben is mondom. De az a jó az egészben, hogy nem azt várják el tőlünk, hogy rakétával kilőjük magunkat és föl-alá repüljünk 50 méter magasan a színpad felett, hanem azt, hogy ott álljunk, ő énekeljen, én gitározzak, a zenekar pedig kísérjen. Nem a Balaton Soundra járó unokáim jönnek el a bulira. Persze eljönnek, a szüleik meg a nagyszüleik tisztelete miatt, de az más. Viszont ott lesz a mi közönségünk is, akik hála Istennek együtt öregszenek velünk, és ez így van jól.

Lehetett volna ennyi időn át együtt dolgozni anélkül, hogy barátok vagytok?

Tátrai: Nem. Gondolj bele, nemcsak a színpadon vagyunk együtt, hanem a próbateremben, az utazáskor, a magánéletben, mindenhol. Ha ott valami kis taszítás van, akkor borul a dolog.

Laktatok is együtt?

Tátrai: Hát hotelban…

Albérlet, vagy ilyesmi?

Tátrai: Ja, azt nem. Eleget laktunk együtt, egy szállodában. DDR, Lengyelország, Szovjetunió, Románia, Bulgária. Mit hagytam ki? Csehszlovákia.

Charlie: És még Nyugat-Németország.

Tátrai: Ja, igen. De hát akkor is a DDR-ben laktunk. Szoci blokk, KGST-exportbanda voltunk.

Volt közös barátnőtök? Nem egyszerre, hanem egymás után.

Tátrai: Azt hiszem, ez intimszféra. És ha még azt is megkérdezed, hogy volt-e együtt fiú barátunk, akkor meg aztán tényleg nem is tudom, hogy mit mondjak. De visszatérve a csajozásra, a rockszakma ilyen tekintetben a legkönnyebb a világon... a legeslegkönnyebb. Semmi mást nem csinálnak a csajok, csak jönnek örülni. Mi pedig úgy csináljuk, hogy örüljenek. Ha ezt összerakod, akkor már kész is a kép. De ez az ipar része, a lemezcégek úgy öltöztetik be a vitézeket, hogy minél tetszetősebb, minél etetősebb, minél vonzóbb legyen a felszerelésük, ez is ahhoz kell, hogy a biznisz jól működjön. A sok kellék mind azt szolgálja, hogy minél jobban rajongjanak, minél jobban őrjöngjenek a zenekarért.

Van itt egy másik dolog, ami a csajozás mellett az előadóművészetben nagyon jelen van, stílszerűen azt mondhatnám, hogy „egy szippantás a jóból”... Ti itt vagytok, de nagyon sokan nincsenek már itt, rámentek az alkoholra, a drogra, a szerekre.

Tátrai: Én a magam történetét tudom elmondani. Piáztam egész életemben elég keményen, elég rendesen. És beleszaladtam olyan állapotba is, ami már régen a gáz kategória. Ez olyan, hogy ha iszol, még véletlenül se hiszed el magadról azt, hogy piás vagy. Hiába mondja akárki, csak azt mondod, hogy hát én nem vagyok piás, csak ennyit iszom meg minden nap. Nagyon rossz állapotba kerültem. Volt olyan, hogy a Muzikumban összeestem és a mentő vitt el a színpadról. És akkor abba is hagytam, most már öt vagy hat éve nulla pia. 40 éves koromban voltam utoljára így egyben, mint most. Sokkal erősebb vagyok, hogy megszűnt ez a része az életemnek.

Charlie: Hát én elég későn kezdtem el piálni, olyan 30 éves lehettem.

Tátrai: De te nem is voltál rajta soha. Úgy, mint én, biztos nem.

Charlie: Régen nem is cigarettáztam. Na, most láncdohányos vagyok.

Tátrai: Na, ez meg egy másik sztori. A cigi.

Charlie: Viszont azzal nyugtatom magamat, hogy nem tüdőzöm le... Szükségem van rá. Volt olyan orvos, aki azt mondta, hogy Charlie ne hagyd abba. Volt, aki meg azt, hogy azonnal. Az italozás pedig olyan, hogy nem vagyok zugivó. A zugivás azt jelenti, hogy otthon... Otthon nem iszom.

Tátrai: Hát én otthon nem zugittam, hanem ki volt rakva. Nem volt abban semmi zug.

Charlie, az, hogy 30 évesen kezdtél el inni meg cigizni, milyen hatással volt a hangodra?

Charlie: Semmilyennel. Figyelj, a Tibor az tudja. Én az Olympiával Joe Cockert, Rod Stewartot, Blood, Sweat and Tearst énekeltem. A régi időkben attól függött, hogy egy banda milyen zenét játszik, hogy mire volt képes. Most is nehéz lenne megtanulni egy pár zenekarnak azt a repertoárt, amit akkor játszottunk. És mi mindig olyan szerencsések voltunk, hogy nagyon jól felkészült zenészekkel muzsikálhattunk, így a legnehezebb feladatokat is meg tudtuk oldani, mind zenében, mind énekben.

Jártál valaha tanárhoz?

Charlie: Le kellet vizsgáznom az Országos Szórakoztatózenei Központban, itt minden énekesnek és zenésznek kategóriavizsgát kellett tennie. Az, hogy valaki A, B, vagy C minősítést kapott, meghatározta, hogy hol léphetett fel. Nekem azt mondták, hogy menjek el tanárhoz, mert az sokat jelent a vizsgán, úgyhogy a Mamihoz jártam, a Kapás utcába. A harmadik órán azt mondta a Mami, hogy drága kisfiam, te jöhetsz ide bármikor, de én téged nem tudlak megtanítani énekelni, mert te mindent fordítva csinálsz. A levegőt is fordítva veszed...

Az OSZK-vizsgához kellett szolfézs?

Charlie: Hát leütöttek egy hangot, és azt mondták, énekeljek rá egy kvartot, aztán énekeljek egy kvintet. Le kellett olvasnom egy kottát, nem volt nagyon komplikált. Mindegy, bementem, leénekeltem a kötelezőket. Egy hülye öltöny volt rajtam és nagyon féltem, de akkor egyszer csak bejött a Mami azzal, hogy ő az én növendékem. Az a Mami, aki azt mondta, hogy engem nem tud megtanítani énekelni. De azért tőle függetlenül kaptam meg az A kategóriát.

És Tibusz, te tanultál valaha zenét?

Tátrai: Nem, de OSZK-vizsgán én is voltam, pontosabban egy minimumvizsgán. Volt egy nagyon híres gitáros, Öcsi bácsi, egy öreg roma jazz-zenész. Charlie: Hátul hosszú volt a haja, de különben kopasz volt, ezért feltekerte a haját a feje tetejére. Úgy hívtuk, hogy Öcsi bácsi, a briós.

És ő vizsgáztatott?

Tátrai: Emlékszem, bementem, hát tele volt a gatyám, mivel semmiféle előképzettségem nem volt, az ég adta világon. Sőt, akkor még kifejezetten zöldnek számítottam, nem is volt még rendes gitárom. Ott ült az öreg, kis izé bajusz, kihúzott szemöldök, feje tetején meg a briós. Na, akkor fogjon egy gesz-moll hét kilencet – mondta. Mondom, ezt hagyjuk ki... lehetett újat kérni. Jó, akkor játsszon – és mondott három-négy akkordot. – Hát én ezeket nem tudom. – Akkor mit tud? Nekiálltam, és eljátszottam valami gitárbugit. Azt mondta, ez jó, viszontlátásra. Ez volt az OSZK-vizsga. Onnan különben nem lehetett eljönni anélkül, hogy nem tudtál száz akkordot. Érted? Ennyire jó fej volt az öreg, hogy követte a fiatal világot, a trendeket, és tudta, hogy már nem lehet a régi iskolát számon kérni.

Van olyan, amit nagyon szerettetek volna, de nem jött össze?

Charlie: Nem. Összejöhetett volna egy pár dolog, de ebbe nem is akarok belegondolni. Az azzal járt volna, hogy disszidálok, meg itt marad a kétéves kisfiam és a feleségem. Nem, nem.

Tátrai: Az élet döntésekről szól. Minden apró kis döntésed megváltoztatja a sorsodat. Én úgy gondolom, hogy nem az a fontos, hogy hol játszol, hanem hogy mit. Aki azt tűzi ki, hogy hol szeretne játszani, az nem a zenével foglalkozik, hanem a külcsínnel.

Charlie: Én megtaláltam a társaimat, a zenészkollegáimat, nekem ez elég. Én tudom, hogy ki mit tud, és Tibusz is tudja, hogy ki mire képes. Én már nem akarok mást. Boldogok vagyunk, hogy egyáltalán dolgozhatunk, szeretjük, amit csinálunk, és lesz ez a nagy koncert, ezt megcsináljuk szépen. Biztos lehetne jobban zenélni, de ennél többet nem tudtunk. Boldogok vagyunk, ha játszhatunk, és így fog véget érni az életünk. Ennyi.