Szimpatika – A szív zűrjei

Kivéve, persze, ha itt van Mártika, akinek mindig van egy-két kedves szava, vagy épp epés megjegyzése a másikhoz. De ő most nincs itt.

– Jó napot kívánok! – mondta Shüleky, elsősorban Jóska bácsinak intézve, mert őt már ismerte. De feltételezte, hogy a többiek is ismerik Mártikát, mert Mártikát a világon mindenki ismerte. Volt még ott két asszony meg egy középkorú férfi, meg a csend.

– Jó napot! – felelte barátságos hangon Jóska bácsi. – Jól érzékelem, hogy kissé izgatott a tanár úr?

– Dühös vagyok, barátom, nagyon dühös! – vágta rá Shüleky. – Hát nem hallotta?

– Mit? – kérdezte Jóska bácsi.

– Hát Mártikát!

– Mi van vele? – rémült meg Jóska bácsi. Mert ha Shüleky ennyire zaklatott, akkor csak valami hatalmas baj lehet.

– Kórházba került! – mondta Shüleky.

– Micsoda? Kórházba?
– Kicsoda?
– A Márti néni? Melyik kórházba? Ezek a kérdések reppentek fel innen meg onnan, és valóban nem akadt egy olyan ember sem a teremben, akinek semmit ne mondott volna Mártika neve.

– De miért? – kérdezte Jóska bácsi.

– A szíve… – sóhajtotta Shüleky professzor.

– Akkor nem a járvány? – kérdezte az egyik hölgy.

– Vagyis kardiovaszkuláris a probléma – sóhajtott a másik.

– Műteni kell? – tette fel a következő kérdést a piros dzsekis úr.

– Jaj, csak beteg ne legyen az ember! – lehelte az egyik hölgy.

– Istenem, Istenem, csak beteg ne – motyogta a másik.

– Maga honnan tudja? – nézett rá hirtelen villogó szemmel Jóska bácsi Shülekyre. – Ha meg nem sértem.

– Közel lakunk egymáshoz, láttam az ablakból, amikor elvitte a mentő. Ma reggel történt, ezért is siettem annyira a rendelőbe, hogy megtudjak róla valamit. Azt se tudom, melyik kórházba került, azt se, hogy mi a pontos betegsége, a mentősök nem mondtak semmit. Csak hogy a szíve…

– Nemsokára itt a betegek világnapja – morogta Jóska bácsi, és beletrombitált a zsebkendőjébe. Aztán valahogy a szemét is megtörölte. – Majd mindjárt felhívom a mobilján. Majd otthonról, mert lemerült a telefonom.

– Itt az enyém – felelte Shüleky.

– Elárulja a számát?

– Nem tudom fejből. Ha tudnám, se mondanám meg – morogta Jóska bácsi.

– A betegek világnapját a Szűzanya megjelenésének napján tartják – szólalt meg az egyes számú hölgy. – Amikor Lourdes-ban megjelent a kis pásztorlánynak, Bernadette Soubirous-nak, azt mondta, kaparja meg a saras földet, és ahol Bernadette megkaparta, ott forrás fakadt. A forrás vizétől minden beteg meggyógyult, és gyógyereje van a víznek ma is.

– Igen, én is hallottam erről. 1858. február 11-én volt a jelenés, aztán 1993-tól János Pál pápa kezdeményezésére ezen a napon tartják a megemlékezést és imádkozást a betegekért – fűzte hozzá Shüleky.

– Talán csak egy múló kis szívzavar – mondta Jóska bácsi.

– Vagy átmeneti szívidegesség – tette hozzá Shüleky tanár úr.

– A szívbajokat jól tudják gyógyítani tablettákkal – legyintett a piros dzsekis férfi.

– Én azért majd elmondok érte este egy imát – mondta a kettes számú hölgy.

– Én is imádkozom érte – bólogatott az egyes számú hölgy.

– Maga honnan ismeri? – kérdezte a kettes.

– A parkból. Szoktunk együtt sétálni.

– Én innen, a rendelőből – tette hozzá a kettes.

– Na és maga? – fordultak a piros dzsekis férfi felé.

– Én csak látásból ismerem. Már ha ugyanarra a hölgyre gondolunk.

– Mindig jött, hogy megmérjék a vérnyomását – suttogta Jóska bácsi. – Sok baja volt vele.

– A mi korunkban mindenkinek baja van vele – felelte Shüleky tanár úr. – Tegnap az enyém felfutott százhetvenre.

– Na, az vérnyomás? Az enyém, tudja, mennyi? Száznyolcvan!

– Azért arra vigyázzon. És mit csinál olyankor?

– Mit? Semmit. Majd visszamegy – legyintett Jóska bácsi.

– És Mártikáé mennyi? Úgy általában – kérdezte halkan Shüleky.

– Elárulom, ha nem adja tovább, főleg nem, hogy tőlem hallotta. Tudja, milyenek a nők, ha a titkaikról van szó!

– Hallgatok, mint a sír.

– Felszökik néha százötvenre is. De az övét csak itt tudják mérni, mert Mártika nem ért az ilyen gépekhez.

– Hát, akkor jó, hogy lejár megméretni.

– Jó, bizony – felelte Jóska bácsi, és hosszan nézett Shüleky szemébe. – Na, idefigyeljen. Ha itt végeztünk, kimegyünk a sarokra, és együtt felhívjuk. Én adom a számot, maga adja a telefont. Megkérdezzük, mi van vele. De nem mondjuk el senkinek, mert ez az ő magánügye. Rendben?

– Az nagyon jó lenne, barátom – felelte Shüleky tanár úr.