Szimpatika – Beatles a csúcson

Olé, olé! – kiálltja Ringo Starr, és matadorokat megszégyenítő kecsességgel lengeti a vörös posztót a Mura folyó partján, a feléje döcögő kisvasút mozdonya előtt. Paul a masiniszta, John Lennon pedig a fűtő, hosszú fehér sálja lobog a szélben. George pedig az egyik vagon tetején germknödelt majszol, pontosan olyan öltözékben, ahogyan Johnny Depp fest majd 40 év múlva, amikor megformálja Wonka Vilmos urat a Charlie és a csokoládégyárban. De ezt akkor még nem sejtheti senki sem, ahogy azt sem, mi történik Lennonnal 1980. december 8-án, és azt sem, hogy a távoli jövőben egy Peter Jackson nevű rendező – ugyanaz, aki filmre vitte A Gyűrűk Urát – egy elveszettnek hitt, és a zenekar utolsó kreatív erőfeszítéseit megörökítő filmanyagból közel nyolcórás dokumentumfilmet szerkeszt, amit áhítattal vegyes ámulattal bámul majd a világ 2021-ben.

Nem, ez még mind odébb van, most 1965-öt írunk, és az osztrák síparadicsomok, Murau és Obertauern között pöfög a keskenyvágányú gőzös, amelyet Ringo igyekszik megszelídíteni. A Help! című Beatles-film forgatása zajlik, ez a mű követte az első, a dokumentarista elemekkel is operáló Hard Day’s Nightot, ez az opusz viszont inkább egy angol humorral átitatott akciófilm-paródia, amelynek története szóra sem érdemes. A film azonban mai szemmel nézve is nem egy zseniális ötletet vonultat fel. Például a négy Beatle mindegyike megtér a maga otthonába egy sorház négy, egymás mellett elhelyezkedő ajtaján belépve, azonban a négy ajtó egy nagy közös helyiségbe vezet. Itt élnek, zenélnek, alszanak és félnek az akkor még elválaszthatatlan Beatle-k, és innen kell menekülniük a Mura-környéki Alpokba, a havas csúcsok közé, mivel egy távoli szekta titokzatos gyűrűje Ringo ujjára ragadt, így Káli istennő oltárán sürgősen fel kell áldozni őt.

Az obertauerni kalandnak én is csak a közelmúltban akadtam nyomára, amikor kihasználva a világjárvány csillapodását, az ottani sípályákon időzhettem néhány napig. Akkor tűnt fel a helyi Beatles-kultusz: a WC előtti asztalkát borító terítő a Sergeant Peppers's borítót mintázta, a hütte falára feszített műperzsán is a négy gombafejű pózolt, sőt az egyik szálloda előtt még műgyanta szoborcsoport is hirdette a világ talán legmeghatározóbb zenekarának helyi jelentőségét – közel egyórányira Salzburgtól, ahol ugye a világ talán legmeghatározóbb muzsikusa élt valaha, bizonyos Wolfgang Amadeus... De hát tudjuk, senki nem lehet próféta...

Visszatérve a Peter Jackson-filmre, az1969-ben forgatott és megrázó pillanatokban bővelkedő dokumentum már egy teljesen más zenekar mindennapjaiba enged bepillantást, mint a Help! Már Yoko is ott van Lennon oldalán, aki a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nincs rosszban McCartney-val, még mindig közösen alkotnak, csak George hagyja ott a bandát egy szép napon. De végül valahogy összerázódik a csapat, és életük talán legjobb és legőszintébb koncertjét adják – az irodaházuk tetején. A kéményeknek fogunk játszani – mondja Lennon, de csak részben lesz igaza, mert az ebédszünetüket az utcán elköltő irodisták, a West End nyüzsgő népe pillanatok alatt rájön, hogy mi folyik itt, és az egyébként sehol meg nem hirdetett koncertnek – amely valószínűleg a történelem első flash-mobja volt – pillanatok alatt százezres közönsége lesz. A bulinak végül a rendőrség vet véget. Ez az utolsó alkalom, hogy közönség előtt lép fel a Beatles, ezek után mindenki a maga útját járja.

Például Ringo Starr is, akiben olyan mély nyomott hagyott az obertauerni vonatos jelenet, hogy másfél évtizeddel később ő lesz a nar­rátora egy kék mozdony kalandjait bemutató, és eredetileg igazi vasútmodellekkel forgatott sorozatnak. A Beatles egykori dobosa lesz az, aki estéről estére elmeséli a gyerekeknek, mi történt Thomassal, a gőzmozdonnyal és barátaival.