Szimpatika – Családi karácsony vita nélkül

Az ünnepek idején sokan látogatnak haza a szülői házba, esetleg a család valamely tagjához néhány napra, hogy együtt örüljenek szeretetben, békességben. Még ha az öröm és a szeretet meg is van, a békesség azonban olykor-olykor hiányzik. Nem kell feltétlenül hatalmas veszekedésekre gondolni. Egyszerűen arról van szó, hogy összegyűlnek emberek, akinek ugyan a gyökereik közösek, mégis más-más életvitelt alakítottak ki.

A karácsony valahogy mindig olyan, mint egy buli, amit előtte hosszú-hosszú ideig tervezgettünk szinte percre pontosan, hogy mi lesz, ki lesz ott, mit fogunk csinálni és mennyire jól fogjuk érezni magunkat. Akár egy szilveszteri buli, amit már szeptemberben elkezdünk szervezni, aztán persze semmi nem úgy alakul, ahogy vártuk.

Szerintem a karácsonnyal kapcsolatban is azért lesznek ilyen irreálisan magasak az elvárásaink, mert túl sokat szervezkedünk miatta, túlzottan várjuk. Ezt nyilván fokozza az is, hogy az első őszi falevelek megjelenése után már halljuk a csengettyűs dalokat, a médiából is az az érzés tör ránk, hogy az ünnep a nyakunkban van, nagyjából már le is maradtunk valami fontosról. Ezért aztán akarva-akaratlanul megveszünk valamit, vagy csak gondolunk rá, hogy majd megvesszük. Ezzel pedig már el is kezdődött a készülődés.

Természetesen mindehhez társul egy érzelmi vonal is. Biztosan ismerősen csengenek ezek a ki nem mondott gondolatok: „ő az én kislányom, aki sosem nő fel”, „nyilván ügyesebben elkészítem azt a vacsorát, 20 évvel több tapasztalatom van a főzés terén”, és még folytathatnánk a sort. Ezek a mondatok persze rendszerint nem hagyják el a családtagok száját, csupán a jó szándék vezérelte cselekedetekben nyilvánulnak meg.

Emlékszem, amikor még kicsik voltunk a bátyámmal, anya főzött, és feldíszítette a fát, amíg mi a nagyszüleinkkel sétáltunk a városban. Amikor hazamentünk, meleg étel, karácsonyi zene és feldíszített fa várt minket. Később, amikor már nem törtük össze a díszeket, közösen díszítettük a fát, majd késő délután következett az ajándékbontogatás és az ünnepi vacsora. Régi, elavult minta, hogy a családért meg kell szakadni. A gyerekek nem ezt, hanem a jó hangulatot, a békés családi együttlétet igénylik.

Már rég nem vagyok gyerek, a családom körében mégis még mindig annak érzem magam, a többiek pedig úgy is kezelnek: a gyerektársaság részeként. Pedig azt hiszem, ma már azért jóval tapintatosabb vagyok – például nem kritizálom a kapott ajándékokat. A gyerekek aztán nem kertelnek, azonnal elmondják a véleményüket. Egyszer egy szépségtermékekből álló karácsonyi csomagot kaptam, aminek annyira örültem, hogy az egyik arcmaszkot rögtön ki is próbáltam. Amikor a hétéves unokaöcsém meglátta, megkérdezte, hogy mi ez, mire azt feleltem, hogy az anyukájától kaptam, hogy még szebb legyek. Türelmesen megvárta, amíg lemosom, és amikor megkérdeztem tőle, hogy mit szól az eredményhez, csak ennyit mondott: „Szerintem ez nem vált be.”

A gyerek-felnőtt kérdés akkor is kihívást jelent, amikor alkohollal kínálnak. Nem nézhetek a családra örömömben könnyes szemmel, amiért egy kis feszültségoldóval kínálgatnak. Ez csak egy teszt a részükről, inkább nem fogadom el, hiszen én „jó gyerek” vagyok. Nem pedig az, aki amúgy zárásig táncol a barátnőivel a szórakozóhelyeken vasárnap hajnalban.

Ezután következik a kellemetlen faggatózás. Sokszor a rokonok részéről elmaradhatatlan kérdés az, hogy van-e már „vőlegény” a láthatáron, ha pedig nincs, akkor miért nincs. Majd jönnek a randitanácsok vagy a nyaggatás, hogy járjak el szórakozni, mert otthon biztosan nem találom majd meg az igazit. És van, hogy a téma itt még mindig nem ér véget, egyesek ugyanis ezután hozakodnak elő azzal, hogy bizony ennyi idősen már nem ártana egy komoly kapcsolat, hiszen már ketyeg az a bizonyos biológiai óra.

Akárhonnan nézzük, a kisebb családi viták természetesek – még karácsonykor is. A lényeg azonban az, hogy ezeken gyorsan túllendüljünk, és a szeretteink körében az ünnepet ne csak túl-, hanem őszintén meg is éljük.