Szimpatika – Adni jó!

– Senki? – csodálkozott a doktor is, aztán hozzátette. – Ez lehet jó, de lehet rossz is. Ki jelentkezett be elsőnek?

– Pataki bácsi. Tudja, a Jóska bácsi, akinek az ízületi fájdalmai vannak.

– Talán kitart még a gyógyszere, azért nem jött.

A doktor belemerült a számítógépes adatrendszerbe, mindig talált ott valami pótolnivalót. Lilla nővér pedig kiment a váróterembe, és megigazgatta a kiragasztott plakátokat, volt, amelyiket oda is celluxozta. Például az unicefeset. Na, de végre kinyílt az ajtó.

– Kezét csókolom, nővérke! – zengett Shüleky professzor hangja. – Jókor jöttem?

– A legjobbkor. Nincs itt senki.

– De itt vagyok! – rontott be erre vidáman Jóska bácsi, és a váróterem kellős közepén lerázta az esernyőjéről a vizet. – Bocsánat a késésért, feltartott egy koldus. Nehéz továbbmenni, ha ilyen zord időben egy éhes ember segítséget kér.

– Csak nem az a kockás kabátos, svájci sapkás fiatalember? – dörgedezett Shüleky.

– De, az. Ismeri?

– Mindenki ismeri a környéken. Hiszen mást se csinál egész nap, csak kéreget. Pedig fele annyi éves sincs, mint mi.

– Na, jó napot mindenkinek! – érkezett meg Mártika. – Kicsit előbb ideértem, nem baj?

– Jó napot, Mártika – felelte Lilla nővér. – Nem lenne baj, de amíg tart a járvány, nem kellene egy légtérben tartózkodniuk, mert tudják, az ördög nem alszik.

– Most akkor menjek ki? Nem megyek ki! – mondta Márta néni. – Itt van az a kéregető, előle menekültem be!

– Csak nem az a kockás kabátos, svájci sapkás fiatalember? – kérdezte Shüleky.

– De, az! Én még ilyen erőszakos, szemtelen alakot nem is láttam! Pedig higgyék el, jó szívem van, adok én annak, aki rászorul, pedig nekem sincs sok.

– Ugye, ugye! Bezzeg a Jóska barátja adott neki! – mondta a professzor.

– Maga? – visított Márta néni. – Miért nem dobja a pénzét egyenesen a kukába? Ennek a piásnak töltögeti a poharát?

Jóska bácsi egyre ra­ma­tyabbul érezte magát.

– Na, és mennyit adott neki?

– Semmi közük hozzá. Tudom én, milyen pokoli érzés, ha ilyen hidegben nem ihat az ember egy kis valamit.

– Na, és az a sok kisgyerek a világban, akik még vizet se ihatnak, mert az sincs? – vágott vissza Shüleky doktor.

– Azokon én nem tudok segíteni. Túl messze vannak – dohogott Jóska bácsi.

– Dehogynem tud! – mondta Márta néni. – Bemegy a plébániára, és megkérdezi, hová adakozzon a kisgyerekeknek a világban.

– Megmondom én, hogy hova – vágott közbe Shüleky professzor. – Az Unicefnek.

– A minek? – rikkantott Jóska bácsi.

– Ja, tényleg, hát az Unicef! – lelkendezett Mártika. – Ha fiatal lennék, esküszöm, én is csatlakoznék hozzájuk a harmadik világban.

– Nem kell ahhoz elutazni a harmadik világba – csóválta a fejét Shüleky professzor. – Magyarországon is van szervezetük. Magyar gyerekeken is segítenek. Élelemmel, gyógyszerrel, tanszerekkel. De még lelki segélyt és jogsegélyt is adnak.

– Jogsegélyt? – csodálkozott Márta néni.

– Bizony. Fel kell menni a netre és máris mindent megtudhatnak róluk. Én például a legkisebb összeggel, 2000 forinttal támogatom őket, de minden hónapban. Lehet adni többet is.

– Na, Jóska, mondja már meg, mennyit adott annak a kockás mukinak. Tényleg – kezdte újra Mártika.

– Kétszázat – vonta meg a vállát Jóska bácsi. – De majdnem mindennap megtalál!

– Kétszázat mindennap? Az legalább 4000 forint havonta!

– De mások is kéregetnek – vallott tovább Jóska bácsi. – Mit csináljak, látják rajtam, hogy jó szívem van.

– Meg hogy egy bolond! – legyintett Márta néni. – Na, de idefigyeljen. Ha itt végeztünk, felmegyünk hozzám, és megnézzük, mire lehet ott adakozni. Rendben?

– Rendben – vigyorgott Jóska bácsi.

– Rendben – mosolygott Lilla nővér is. – Akkor behívhatom egy kezelésre, Jóska bácsi?

– Mit tehetnék, nem hagynak békén a nők… – felelte az öreg.