Hogyan óvhatjuk meg a természetes élőhelyeket?

Forrás: ng.hu
Az ember folyamatosan alakítja környezetét, egyre nagyobb mértékben használja bolygónk erőforrásait, így pusztulnak az élőhelyek, fajok fennmaradása kerül veszélybe, sőt maga az ember is. Ezért van szükség a természet védelmére és arra, hogy a lehető legkevesebbet háborgassuk a természetes élőhelyeket.

A természetvédelem, mint fogalom a 19. század közepén jelent meg, amikor is az ember növekvő gazdasági igényei magukkal hozták a természet pusztítását. E káros következmények felismerése során jutottak kezdetben olyan döntésre, hogy korlátozták a nagytestű, főként emlős- és madárfajok vadászatát, majd ezt kiterjesztették az alacsonyabb rendszertani kategóriákra is. Annak idején még nem is gondoltak arra, hogy egy olyan apró lény, mint a fekete bödöncsiga, mennyire érzékenyen tudja jelezni a környezeti változásokat: már viszonylag kismértékű zavarás is végzetes lehet egy-egy populáció számára. Elegendő az élőhelyén egy kis modernizáció, némi bányászat, és máris hűlt helye lesz. Ezek az apró lények a táplálékhálózat részeként, a saját ökológiai szerepüket betöltve hozzájárulnak élőhelyük egészséges ökoszisztémájához.

Közel 100 évig csupán a nagyobb testű állatok élveztek védelmet, majd a XX. század közepe táján fölvetődött a növényfajok védelme, és egy újabb szemlélet hatására a növénytársulások is oltalmat kaptak. Az ökológiai ismeretek fejlődésével pedig az a szemlélet nyert teret, hogy egy fajt csak élőhelyével és teljes ökológiai rendszerével együtt lehet megvédeni.

Induljunk most el egy képzeletbeli természetvédelmi sétára és nézzünk be egy erdőbe. Milyen is ott az élet? Mi a legjobb az ott élőknek? „Az erdei élőlények odvakhoz, nagy fákhoz, korhadékhoz, különféle mikroélőhelyekhez kötődnek. Ezért nagyon fontos, hogy a gazdálkodó visszahagyjon és megtartson a természetes erdőkre jellemző elemeket. Ilyenek az ún. habitatfák, köztük a furcsa növésű, erdészeti szempontból nem túl értékes böhöncök is” – mondja Ódor Péter, az Ökológiai Kutatóközpont erdőökológusa.

Az erdők helyzete azért is érdekes, mert egyszerre rengeteg, egymásnak sokszor ellentmondó igénnyel fordulunk feléjük. Szeretnénk, ha faanyagot, tűzifát adnának, ugyanakkor egyre több kiránduló keres kikapcsolódást bennük, ráadásul a turisták kedvelik a jól kitaposott, karban tartott ösvényeket. De akkor mi lesz az ökológus által említett korhadékfákkal és érintetlen környezettel? Idővel megtanuljuk, hogy milyennek is kell lennie egy természetközeli erdőnek. Ehhez járultak hozzá a Pilisi Parkerdő Zrt. munkatársai azzal, hogy a 2014-es nagy jégtörés sérült, de még életképes fáit, bármilyen cudar állapotban voltak is, hagyták élni és túlélni, sőt nem „pucolták ki” az erdő aljáról a rengeteg fölgyülemlett holt faanyagot, életteret biztosítva sok-sok lénynek.

Ódor Péter megítélése szerint a helyzet – legalábbis hegy- és dombvidékeinken – nem tragikus. Némi odafigyeléssel és főként a prioritások tisztázása után a természetnek is meg tudjuk adni a szükséges nyugalmat. Az ökológusoknak kedves erdőképet úgy érdemes elképzelni, mint egy hatalmas, tájegységekre, sőt az ország teljes erdőterületére kiterjedő hálózatot, amely bármekkora léptékben nézzünk is rá, sűrű szövésű. Táji léptékben az időről időre nagy területeken kitermelt erdők tengerében – jelenleg ezek adják a hazai erdők 91 százalékát – találunk, találnánk nagyobb kiterjedésű erdőterületeket, amelyeket örökerdőként művelnek. Ezekben sokkal gyakrabban folyik fakitermelés, adott helyen azonban csak néhány fát vágnak ki, így az erdő képe sosem változik drámaian. A táji léptékű hálózat legfontosabb csomópontjai pedig olyan erdőfoltok, amelyekben egyáltalán nincs faanyag-kitermelés. Ezek jellemzően amúgy is nehezen megközelíthető vagy különleges területek: vízmosások, forrásvidékek, sziklakibukkanások, lápszélek, nagyobb levágott területek belsejében meghagyott facsoportok. Tehát ha természetvédők, gazdálkodók és nemzeti parkok szakemberei jó kompromisszumot hoznak, az ökológus álma megvalósulhat. „A jelenlegi 4 százalékról (az átmeneti üzemmódot is idevéve) úgy 20-30 százalékra kellene növelnünk az örökerdők részarányát, a szintén 4 százaléknyi, faanyag-kitermelést nem szolgáló erdőterületeket pedig nagyjából meg kellene dupláznunk, így a hegy- és dombvidéki erdőkkel, jó kezelés mellett, ökológiai szempontból nem lenne nagy gondunk” – mutat rá Ódor Péter.

Továbbhaladva képzeletbeli sétánkon elhagyjuk az erdőt és egy óriási rét, fűvel, virágokkal borított területe tárul elénk. Magyarország területének bő egytizede gyep, és bár a fűnyírók és fűkaszák uralta árokpartok, parkok és kiskertek csak kis részüket teszik ki, a probléma mindenütt hasonló: valamit rendszeresen csinálni kell velük, különben minden talpalatnyi magára hagyott helyen a természet nyers, zabolázatlan erőivel találkozunk. Élőlényekkel, amelyek valódi versenytárs vagy ellenség nélkül belakják a rendelkezésre álló teret. Török Péter ökológus szerint kevés olyan gyepterület van itthon, amely folyamatos beavatkozás nélkül ne mozdulna el valamilyen, alapvetően más életközösség felé. Talán csak a meredek dolomitos hegyoldalakon, a homokos pusztákon és a sós szikeseken – tehát mostoha, tápanyagszegény területeken – kialakult gyepek képesek hosszú távon, stabilan, önállóan megmaradni gyepként. Mindenütt máshol szükség van az ember beavatkozására. A kérdés csak az, hogy milyen mértékű ez a beavatkozás.

Nézzük meg, mi történik egy agyonkaszált, kiszipolyozott gyepen, egy túllegeltetett réten vagy az olyan települési parkokban, ahol párhetente végigrobog a fűkaszakommandó. Az intenzív művelés hatására azok a növények kerülnek túlsúlyba, amelyek gyorsan nőnek, és hamar magot érlelnek – no meg azok, amelyek a talaj rétegeit behálózva képesek terjedni, nem is kell magot hozniuk a sikerhez. Ha pedig a gazdálkodó még több füvet és szénát szeretne kierőszakolni a területtől és ezért műtrágyázni kezd, akkor végképp túlsúlyba kerülnek azok a növényfajok, amelyek a hatalmas tápanyagbőséget gyorsan szárra-levélre tudják váltani. Ha még felül is vetik valamilyen „hatékony” magkeverékkel, a helyzet tovább romlik, a gyep végletesen fajszegénnyé válik.

Ha viszont nem gondozzuk a terepet, a fűbirodalom visszavág, már egyévnyi „kímélet” után is tucatnyi cserjeféle erősödő hajtásai válnak uralkodóvá, és ezek pár év alatt bozóttá sűrűsödnek, majd a bokrok fölé növő fácskák felbukkanásával elindul az erdővé válás.

„Pedig a jó gyep a beporzó rovarok túléléséhez is nélkülözhetetlen, hiszen kora tavasztól késő őszig mindig tartogat valamilyen virágpor- és nektárforrást. Mivel a mezőgazdasági területekhez képest viszonylag kevéssé bolygatottak, a gyepek nagyszerű bázist adnak a ragadozó rovaroknak, azok pedig segíthetnek a kultúrnövények biológiai védelmében. A gyepek felfogják az elfolyó vizeket, megkötik a szálló port, és tömérdek élőlénynek biztosítanak zöldfolyosót erdők vagy vizes élőhelyek között. Ami pedig a klímaváltozást illeti, szárazabb területeken a talajképzés révén a gyepek – bármily meglepő – sokkal több szén-dioxidot tudnak megkötni, mint az erdők a faanyagukban” – mutat rá Török Péter.

A gyepekre tehát szükségünk van, nekik pedig arra van szükségük, hogy éppen a megfelelő mértékben „szipolyozzuk ki” őket, hogy se túl sokat, se túl keveset ne vegyünk el tőlük. Ha sikerül megtalálni ezt az ökológiai arany középutat, a gyep szemet gyönyörködtető és ökológusszívet melengető biológiai sokféleséggel hálálja meg gondosságunkat.

Virtuális sétákon most olyan élőhelyekre látogatunk, ahol a víz tájalakító tevékenysége igen erőteljes. Az erdőt ki lehet vágni, a völgyet be lehet temetni, a hegyet el lehet hordani – de ha a víz egyszer megtalált egy medret, amelyben lágy ívek mentén kanyarogva összekötött két, eltérő tengerszint feletti magasságú pontot, akkor nehéz ezt a geográfiai történetet átírni. A víz egyszerre tünete és formálója a táj mélyszerkezetének, ezért is viszonyulunk hozzá indokolt óvatossággal. Öntörvényűsége pedig jó hír a természetnek, mert néhány vasszigorral szabályozott városi területen kívül a vízparton legtöbbször marad egy biztonsági zöld sáv a zabolátlan áradásoknak. Az egyre szélsőségesebb csapadékviszonyok miatt azonban mind nagyobb a vízszint-ingadozás ezekben a vízfolyásokban.

Úgy tűnik, máig az a cél, hogy a felesleget minél gyorsabban levezessük, de így az egyre hosszabbra nyúló aszályos időkben nem maradnak tartalékok. Vajon mi történne, ha hagynánk, hogy az éltető víz a gyors lefutás helyett átlépje a töltéseket? Ha visszaadnánk a vizet a tájnak?

Sajnos számolni kell azzal, hogy a víz visszaadása a tájnak rengeteg konfliktus forrása lehet, mivel rámutat: az egyre csökkenő és mind rendszertelenebbé váló vízellátás mellett az ember igényei sokszor összeegyeztethetetlenné válnak a természet realitásaival. Sokan törekszenek a biztonságra: jobb, ha a víz a töltések között folyik. A kiszámíthatatlan áradástól való félelem, vagy éppen ellenkezőleg, egyik-másik gazda ragaszkodása a legszárazabb időben is nedves termőhelyekhez egész tájegységek vízvisszatartási projektjeinek megvalósítását nehezítheti.

Erdőn, mezőn az élőhelyek védelmének egy-egy mozzanatát ismertük meg, maga a természetvédelem ennél jóval összetettebb. Azt viszont láthattuk, hogy az elmúlt 250 év alatt az embernek a kényelem és a jóllét érdekében sikerült megbolygatni a természet rendjét, és most gőzerővel dolgozhat a helyreállításán. Ennek a helyreállításnak kulcsa a restaurációs ökológia alaptétele, amelyet Török Péter ökológus így fogalmaz meg: „Állítsd helyre a természetes vegetációt – úgy, ahogy az oda való!” Nézzünk egy példát! A legtöbb helyen alighanem végképp el kellene engednünk a szép, zöld pázsit illúzióját és a száraz gyepekre jellemző fűféléket kellene betelepítenünk. Eleve szóba sem jöhetne a zöld szín, hiszen sok növény a szárában, leveleiben termelődő viasz miatt inkább ezüstös árnyalatot ölt, ez is segít visszavernie a perzselő napsugarakat.

A természet védelméért pedig mindannyian tehetünk, mi magunk is teremthetünk élőhelyeket, segíthetjük egy nagy hálózat nyúlványait, vadonbeli vendégeket támogathatunk. Ha a szándék megvan, adódnak a lehetőségek. Gondoljunk csak az MME Madárbarát Kert programjára, amely rengeteg tanáccsal segít a madarak számára lakhatóvá tenni közvetlen környezetünket. Ezután pedig már csak egy lépés a rovarhotel, méheket csalogató virágokkal teli pázsit vagy a sünöknek való búvóhely.

Ajánlataink

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!