Üvegvékony létezésünk próbái
Módosítva: 10/9/2024 3 perc Üzenet a FöldrőlÖsszes cikk
Nincs az a szakvélemény, orvosi hozzászólás, természetgyógyászi állásfoglalás, no meg sarlatáni kommentálás, amit el ne bírna az internet; keresésemre számtalan teória, sőt számos, tizenegymillió-kétszázezer találat érkezik problémámmal kapcsolatban. Le sem tudom írni...
Mind mennyiségileg, mind minőségében öntudatlan tejtermékfogyasztásom keltette fel családtagjaimban a gyanút: itt valami nem stimmel! Ez bizony a Candida, vagy valamilyen más gombafaj jelenléte, ókumláljuk hát ki gyorsan, miről is lehet szó! Na nem a szakorvosnál – hiszen össze még nem estem –, hanem a mindenható weben. Legyen.
Rögtön ütöm is a kifejezést a keresőbe, humán érdeklődésemnek köszönhetően imígy franciásan, Candide. Azonnal érkezik is az információ (jelzem, mindösszesen négymillió-kilencszázezer találattal), hogy Voltaire a felvilágosodás legnagyobb alakja, s a fennebb említett mű bizony, korszakos alkotás.
Nagyhalál "vagy az optimizmus"? (az eredeti mű címe: Candide, vagy az optimizmus – a szerk.) Ez itt a kérdés, gondolám magamban, majdan elmerülök a végre helyesen betűzött szócikkben, hogy aztán önnön verejtékemben lubickolva temessem magam egy öt láb mély sírgödörbe...
A betegség tizenegy tünete közül kilenc illik rám, azaz itt a vég! „Remények, Lillák, Isten véletek" – csak hogy folytassam az irodalmi hivatkozást! Azonnal végrendelkezem fejben, később ugyanitt saját temetésemről is gondoskodom. Legyen veretes beszéd, tűzoltózenekar, és legalább egy miniszter omoljon össze, ha teheti. Mikor itt tartok a végzettervezésben, bolondos kacagás és kétkedés fog el: észnél vagyok én?
Humorérzék nélkül semmi nincs. Élet se. Első emlékem Apámról a bölcs kacagás, valahonnan a hetvenes évek közepéről. Bár egy velőtrázó káromkodásért sem megy a szomszédba, de mégis a derű, a ránk mért sors súlytalan viselése az, amit lélekben, életvezetésben tanultam tőle. A játékos szenvedélyt, ami minden drámát kiolt... A munkanélküliségben, összeomló egzisztenciában, betegségben is kitartó komédiázást, mely minket, gyermekeit is boldog emberekké varázsolt. És varázsol a mai napig.
Humorérzék nélkül semmi nincs. Hallgatom a rémes híreket, az egymásnak feszülő politikusokat, a durva hangnemeket. Nézem a vicsorgó, félelemmel teli arcokat a buszon, metrón, villamoson. Érzem a vibráló, pusztító energiát mindenhol. Üvegvékony létezésünk próbáit. Félek.
Ennyire komoly lenne a lét? Nem hiszem. A művész „Istenit" kíván teremteni, a tudós molekulákból épít egy új világot, hogy aztán önmaga vagy mások lerombolják azt, alkalmazva találmányait. Pedig a planéta egyszerűen, tán egyszerűbben működik, mint az egyszeregy. Légy része az egésznek, hagyd működni a rendszert. Ezen tételnek megfelelni emberként csak könnyeden lehet. Nem a könnyeken keresztül...
Úgy döntöttem, megtanulok együtt élni a gombáimmal, na persze kordában is tartva őket! Gazdatest vagyok, akár egy sci-fi film főszereplője, itatom, etetem „testrészeimet" az előírt mértékletességgel, de teljes kiőrlésű űrhajóim, élőflórás szondáim sorra bombázzák telepeiket. A háziorvosom meg? A földön fetreng a röhögéstől. Ez legyen hát a legnagyobb gondunk. Hogy majd a legnagyobb gondokat is kellő derűvel tudjuk kezelni.
Örkény István: A SZÍNÉSZ HALÁLA
Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész.
A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival – még vastüdővel is – életre kelteni.
A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe. A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyílt színi tapsot kapott érte. Utána hívták vacsorázni, de nem ment.
Azt mondta: - Ma nehéz napom volt.
Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész.
A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival – még vastüdővel is – életre kelteni.
A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe. A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyílt színi tapsot kapott érte. Utána hívták vacsorázni, de nem ment.
Azt mondta: - Ma nehéz napom volt.
Mikor manapság az emberfia úgy dönt, hogy kezébe veszi sorsát – különösen egészségügyi kérdésekben –, hát mondhatom, elemében érzi magát az infokommunikáció!