A bánat illata

A szomorúság és a bánat szinte mindenkin nyomott hagy, és gyakran már messziről észrevesszük, ha valaki nincs jól. De mi alapján ismerjük fel a jeleket?

– Nahát, Marcsikám, te vagy az? – sikított fel Márta néni, amint a szürke kabátos, szürke nadrágos, szürke selyemsállal bajlódó és szürke hajú nőt észrevette. Kovácsiné Kiss Mária elengedte rakoncátlan sálját, ami máris visszahullott a nem megfelelő irányba, és szürke tekintetét lassan, de nagyon lassan a hang irányába emelte.

– Én – felelte alig hallható hangon, aztán csak állt mozdulatlanul, és Márta nénit bámulta. Vagy csak rajta felejtette a szemét, ha már odarakta. Ez az esemény egy bánatos októberi napon történt, a rendelő nyitását követő harminckilencedik percben. Márián és Márta nénin kívül nem is volt még páciens, mert az október annyira álmosító volt, hogy még a betegek is inkább otthon aludtak, mint hogy gyógy­kezelésre igyekeztek volna.

– Régóta nem láttalak! Mi van veled? Jól vagy? – folytatta a diskurzust Mártika, és közben fel-alá rohangált a szeme Márián, hátha rájön a titokra. Mert hogy volt valami titok, az biztos, ahogy az is biztos, hogy Mária nem fogja elárulni. Négy évvel ezelőtt, amikor Mária még nyolc kilóval több volt, és a haja is szőke volt, és a ruhatára olyan színes és divatos, hogy meg kellett zakkanni az irigységtől, csak azért jött a rendelőbe, mert megfájdult a torka és antibiotikumot akart. De azóta?

– Megint megfájdult a torkod? – kérdezte súgva Márta néni, mert tisztában volt a rendelői etikettel, mármint hogy nem beszéljük ki egymás nyavalyáit.

– Nem. Van valami, de nem tudom, mi. Valami nyomasztó és rideg, fénytelen és kimerítő – felelte Mária, és sóhajtott hozzá.

– És nem fáj? – Nem, fájni éppen nem fáj. Csak szorongat.

– És a doktor mit mondott? – Csak kérdezgetett. Aztán hümmögött.

Mártika meglepődött a szóáradattól. Nem számított ekkora kitárulkozásra. Érezte, hogy meg kell ezt hálálnia valahogy, segítenie kell ezen a Marcsin, ha már az orvosok nem segítettek. Na, majd ő kitalálja, mi lehet a betegsége a szerencsétlennek.

– Talán vakbélgyulladás! – kiáltott fel.

Mária a helyére rántotta a sálját, megköszönte a kedves érdeklődést, és megindult kifelé. És eközben összeütközött Józsi bácsival, aki épp betrappolt a rendelőbe. Ezután zavartan megpróbálták kikerülni egymást, hol jobbra léptek, hol balra, és egyre fürgébben, mintha csárdást ropnának, míg Mária el nem sírta magát.

– Jóska! – kiabált Mártika. – Megőrült maga? Táncoltatja ezt a beteg asszonykát? Mit képzel magáról, hogy egy mágikus Fred Astaire?

Eközben Mária kiszaladt a rendelőből, még csak el se köszönt.

– Dehogy! – felelte Jóska bácsi. Csak összegabalyodtunk. Ki volt ez a penészes asszonyka?

– Penészes? Hogy mondhat ilyet? – kiabált Márta néni.

– Nem rosszból mondom – dünnyögte Jóska bácsi.

– Csak hát árad belőle az örömtelenség.

– Gondolja? – mélázott el Mártika.

– Még a szeme is szomorú volt, a ruhája, még az illata is.

– Nahát! Pedig régen úgy ragyogott.

– Talán valami nagy bánat érte. És most szomorkodik.

– Bánat? – Talán elhagyta az ura. Vagy beteg lett az édesanyja.

– Vagy meghalt a cicája. Ha volt neki. Nekem volt, meg is halt, én is nagyon szomorú voltam évekig.

– Ugye.

– Meg kéne tudni, mitől szomorú – morfondírozott Márta néni. – Na, ha kijön Lilla nővér, megkérdezem tőle.

– Úgyse mondja meg! – legyintett Jóska bácsi. – Tiltja az orvosi titoktartás.

Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és már fel is csendült Lilla nővér csicsergése.

– Szépséges napot kívánok, ki a következő?

Márta néni felpattant, elkapta Lilla nővér karját, hogy közel rángathassa magához és a fülébe súgta: – Mitől olyan szomorú a Marcsi? Tudja, aki most ment el.

– Jaj, hát elment? A doktor úr most írja neki a beutalót a pszichiátriára. Nem várta meg?

– A pszichiátriára? – kérdezte elhűlve Mártika.

– Na ugye, én megmondtam! – derült fel Jóska bácsi.

– Ó, hogy én mennyit beszélek! – mondta Lilla nővér. – Tartsák ezt titokban, kérem. Nincs semmi baj, csak kicsit romlott a kedélyállapota Máriának. Bárkivel, bármikor előfordul.

– Nem halt meg senkije? Se kutyája, se macskája?

– Nem, tudtommal nem történt vele semmi tragédia.

– De hát akkor mitől? – kérdezte Márta néni.

– Nem kell ehhez mindig ok – felelte Lilla nővér. – Az enyhébb eseteken segít a rendszeres mozgás, friss levegő, kellemes társaság. A komolyabb állapotot pedig helyrehozza a pszichiáter egy gyógyszerrel.

– Nahát! – álmélkodott Márta néni. – És mit gondol, nekem nem romlott le a kedélyállapotom?

Lilla nővér elnevette magát. Nála csak Jóska bácsi nevetett hangosabban, aztán meg már Mártika is.

– Jöjjön be Márta néni, elég lesz mára, ha megmérem a vérnyomását.

Hát, így indult aznap az az októberi rendelés.

Olvasna még a témában?

Szimpatika akció

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Kvíz

Olvassa el a Szimpatika magazint és válaszoljon a kérdésekre!

Tematikus kvíz

Böngésszen a honlap cikkei között és válaszoljon a kérdésekre!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!