Megosztok, tehát vagyok

Reggelenként, amikor bemegyek dolgozni, általában beszélgetünk munka előtt a kollégákkal, de megesik az is, hogy mindannyian csak zombiként a telefonunkat nyomkodjuk. Egy ilyen alkalommal jegyezte meg az egyik kollégám, hogy ezt tulajdonképpen miért csináljuk?

Pörgetjük megállás nélkül a közösségi oldalakat, aztán ha meguntuk, frissítjük és pörgetjük tovább, de ha letesszük a telefont a kezünkből, mit érzünk? Elégedettséget, boldogságot? Na azt biztosan nem, mégis folytatjuk tovább.

Egyszerű kérdés, mégis nagyon elgondolkodtató, hiszen manapság kielégíthetetlen az ingerek iránti vágyunk, pedig sokkal kevesebbre lenne szükségünk belőlük. Elismerem, hogy okoseszközök nélkül nehéz lenne fenntartani a kapcsolatot a távol élő barátokkal és rokonokkal, sőt ha belegondolok, a telefonom már annyira az életem részévé vált, hogy azzal fizetek, a számlákat azon rendezem, és az edzéseimet is azzal követem nyomon. Ma már sokkal hasznavehetőbb tevékenységekre használom, amik valóban megkönnyítik a mindennapjaim, de néhány évvel ezelőtt még tényleg elképzelhetetlen volt az életem a közösségi média használata nélkül.

Magamat csaptam be, mert azt hittem, csak gyorsan rápillantok, aztán mégis órákig lefoglalt. Megnéztem mások posztjait, és azt gondoltam: „De szép ez a lány, de jól néz ki ez a kaja, milyen menő élete van.” A közösségi oldalak miatt gondoltam azt, hogy mindenkinek jobb dolga van, mint nekem, ez pedig odáig vezetett, hogy nem éreztem jól magam a bőrömben, mert úgy éreztem, mindenkinek jobb, mint nekem. Valójában ez egyáltalán nem volt így, hiszen azt nem szabad elfelejteni, hogy az emberek általában a legszebb pillanataikat posztolják. Nincs olyan ember, akinek az életében ne lennének rossz pillanatok. Mégis ki oszt meg magáról olyan fotókat, amin előnytelenül néz ki? Senki.

Pár éve még én is ilyen voltam. Minőségi időt pazaroltam el, mert teljesen beszippantott. Senki nem tudta megmagyarázni, miért rossz, amit csinálok, magamtól kellett rájönnöm. Elkapott a virtuális népszerűség. Csináltam a kommentekért, a visszaigazolásért. Kértem a barátnőm, hogy csináljon rólam képet így, ahogy itt állok, meg úgy, ahogy ott állok. Nem jó, hogy nézek ki, csinálj újat. Most kiválasztom a hatvan ugyanolyanból a legjobbat. Meg kellett örökíteni mindent, mindenhol, állandóan. A nyaraláson készült képeken ott a kezemben a telefon, a szülinapomon is ott van előttem az asztalon, nehogy lemaradjak valami fontosról. Még a karácsonyi képeken is fogom a telefont. Kitől és mit vártam szenteste? Semmit, feltöltöttem a fát, az ajándékot, a kaját, mert de jó nekem. Soha vissza nem kapott, átkattintgatott pillanatok lájkokért és hamis dicséretekért. Az akkori képernyőidőm több mint öt óra volt, ami ma már elkeserítően soknak tűnik. Most már jóval kevesebb időt töltök ezzel, és a telefon is figyelmeztet, ha átlépek egy adott időt – ilyenkor tudom, hogy jobb, ha leteszem.

Aztán láttam, hogy bizonyos lányok rengeteg lájkot kapnak, és ha én nem olyan vagyok, akkor nem kapok. Nagyon szűk skálán mozog, hogy mi az, ami rendben van. Akik nem illenek bele ebbe a képbe, azoknak nagyon igyekezniük kell: olyan dolgokkal érdemes próbálkozniuk, mint például az, hogy feljebb húzzák a szoknyájukat, jó mélyen kigombolják az ingüket, vagy még több sminket használnak. A legtöbb lány szinte tálcán kínálja magát, csak hogy pozitív visszajelzéseket és még több hozzászólást kapjon. Szerintem elég szomorú, hogy ez tükröződik a korosztályunkról. Tátognak a TikTokon, élőznek, storyznak, válaszolnak idegenek kérdéseire mindenhol, mindenhonnan. Hogy minek? Nem tudom. Akkor sem tudtam.

Láttam, hogy az emberek olyan dolgokat mondanak, amit soha nem mondanának szemtől szembe. Úgy tűnt, mintha ez feljogosítaná őket arra, hogy durvák és meggondolatlanok legyenek. Amikor az emberek ezeken az oldalakon sértegetnek, akkor valójában nem szembesülnek annak az embernek a reakciójával, akit megbántanak, és ez szörnyű. Rájöttem, hogy ha hagyom, hogy ezek a visszajelzések uralják az életemet, akkor megengedem, hogy tönkretegyék az önbizalmamat. Ezután azt gondoltam, hogy köszönöm, ebből én nem kérek. Ma már jó esetben legfeljebb néhány havonta jelenik meg egy-egy posztom, és ezzel teljesen elégedett vagyok. Nincs bennem kényszer arra, hogy mindent megmutassak, amit csinálok. Talán kinőttem, vagy csak megláttam a sötét mélységeit a közösségi felületeknek, és beláttam, hogy ahogy én használtam, az nem volt rám jó hatással, mert meg kell tanulni tudatosan kezelni.

Amikor a közösségi médiát használjuk, igyekezni kell, hogy ne váljunk függővé. Persze mindenki figyeli a lájkokat, kommenteket, de nem szabad elfelejteni, hogy nem csak erről szól az élet. A lényeg, hogy használjuk ki a közösségi média adta lehetőségeket, de csak olyasmit posztoljunk, amivel valóban azonosulni tudunk, és amit évek múlva sem fogunk szégyellni.

Szimpatika akció

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Kvíz

Olvassa el a Szimpatika magazint és válaszoljon a kérdésekre!

Tematikus kvíz

Böngésszen a honlap cikkei között és válaszoljon a kérdésekre!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!