Till Attila: „Ez egy veszélyes üzem”

Till Attila lassan húsz éve tévénézők százezreit szórakoztatja estéről estére, ennek ellenére igazi művész maradt. Családról, filmekről és a kínos szituációkról is beszélgettünk vele.

Fotó: Falus Kriszta

Ugye te felnőtt fejjel tanultál meg vezetni?

Olyannyira, hogy csak két és fél éve van jogosítványom, 47 éves koromban vizsgáztam le. Ami azért is nagyon érdekes, mert az apám is pont ennyi idősen kezdett el vezetni, furcsa, hogy mi az, amiben az ember megismétli a szüleit. Én mindig a bringás, a bkv-bérletes srác voltam, persze autónk is volt, de én a feleségem mellett ültem az anyósülésen. Meggyőződésem, hogy egy nagyvárosban úgy kell élni, hogy a belső kerületekben tömegközlekedünk vagy gyalogolunk.

De akkor miért volt szükséged a jogsira? Hiszen a gyerekeid már nagyok, el tudnak jutni egyedül is iskolába, edzésre, zeneórára.

Ez igaz, de nem tudunk taxival elmenni Szentendrére vagy a Pilisbe kirándulni, vagy Visegrádra, no meg lemenni sok cuccal a Balatonra, ez vonattal vagy busszal macera. Akkor még nem tudtam, hogy kutyás leszek, de most már az is beigazolódott, hogy nagy kutyát szállítani autó nélkül nagyon körülményes. A gyerekeket még nagyon sokat kellett összevissza vinni akkoriban, most már valóban felnőttek, de valahogy miattuk és a család miatt is gondoltam, hogy egyszerűbb lesz az életünk, ha megtanulok vezetni. Váratlanul megkívántam az élményt. Kalandnak fogtam fel ezt a jogosítvány dolgot, azt gondoltam, hogy ez biztos jó érzés, függetlenül attól, hogy mit tartottam előtte az autókról, pláne mint bringás. Én teljesen fordított pályát járok be, mint az emberek többsége: vannak, akik kizöldülnek, én az élet ezen területén bebarnulok, vagy nem tudom, hogy mi a kőolaj színe – na jó, egyébként meg egy félelektromos autóm van.

Hogy élted meg, hogy a gyerekeid nagyok lettek? Hogy egyszercsak felnőttekkel laksz együtt?

Erre mindig rácsodálkozom, az az igazság, hogy szerintem ezt nem lehet megszokni, de valójában ez az életed része. Az időt mint fogalmat én soha nem értettem. Én próbálom csókolgatni a legkisebb gyerekünket, aki még csak 12 és fél éves, néha ráugrok és meghusikázom. Muszáj kihasználni ezeket az utolsó pillanatokat, vele még úgy tudok beszélni, hogy egy gyerek mondja el a véleményét a világról, ugyanúgy van véleménye, de az még más. A nagyok már felnőtt véleményt alkotnak, abban meg az a jó. Van ennek egy ilyen eufóriája, amikor a felnőtt gyerekeid elkezdenek felnőtt dolgokat csinálni, alkotni, dolgozni, pénzt keresni és közben megbeszéled velük a világ dolgait. Vannak dolgok, amikben picit más árnyalatokban gondolkodunk, de azért eléggé egy nyelvet beszélünk. Valahogy ez csodálatosan van kitalálva, hogy miközben rengeteg mindent elveszítesz azzal, hogy felnőnek, mert már tényleg nincs az a picigyerek-hangulat, azért jó családozni. Én vagyok az az ember, aki soha nem akart fiatalon családot, ehhez képest akkora családi ember lettem...

Úgy tűnik, egy kettősség jellemez téged. Egyrészt vibráló, extrovertált személyiség vagy, másrészt van egy unalmasnak mondható életpályád: 20 éve vagy a TV2-nél, 20 éve csinálod a Propaganda című műsorodat, nem váltál el, nyugodtság vesz körül...

Ez biztosan igaz, de azt hiszem, bennem nemcsak kettősség, hanem többféleség is van. Szerintem egyféle ember nincs, ez egyszerűen nem lehetséges, mert rengeteg impulzus ér minket életünk során, amit otthonról hozunk, az annyit változik menet közben, hogy biztos, hogy senki sem egynemű. Hogy ez kinél miben nyilvánul meg, az jó kérdés. Azt hiszem, velem az van, hogy minden vibrálást, extremitást, őrületet továbbra is a művészetben élek ki. Ha éppen nem csinálok filmet, akkor is írok forgatókönyvet, reménytelenül pályázok, mindig csinálok valamit. Vagy tágabb értelemben, amikor élőben műsort vezetek egy nagy stúdióban, akkor borzalmas mennyiségű vibrálást meg feszültséget vezetek le, és ez nekem kell, ez olyan, mint egy villámhárító. Ez egy genetikai kérdés is, apám is egy ilyen típus volt...

Fotó: Falus Kriszta

Ő mivel foglalkozott?

Szerszámkészítő volt, nálunk mindenki az iparban dolgozott. Persze volt a művészet is, generációkon át lappanganak ezek a dolgok, az apai nagyapám tangóharmonikázott, énekelt, de aztán politikai okokból abba kellett hagynia. Én festőnek készültem – nem a szülőktől jött a festészet, hanem a suliból, de ők ezt hagyták is. Apám nagyon sokáig szelíden mondogatta nekem, hogy azért kellene egy szakma, ő nem értette ezt a tévés világot. Amíg nem lettem híres, ő féltett, teljesen logikusan. Azt mondta, hogy egymillió emberből csak egy lehet Vitray vagy Friderikusz, ne pazaroljak erre időt. Aztán ez megváltozott...

Jött a Big Brother...

Azzal a műsorral megpecsételődött ez az egész dolog, mainstream sztár lettem, és akkor már nyilvánvalóan nagyon boldogan beszélt rólam, ha szóba elegyedett valakivel a közértben vagy a patikában. Teljesen megnyugodott. De én már ’94-ben elkezdtem tévézni és a Big Brother csak 2002-ben jött – ez valójában hét és fél év. A kezdetekkor mi mindig ilyen éjszakai kulturális programokat nyomtunk a barátaimmal, én mindig 23:00 után szerepeltem a tévében, ez volt a kijelölt helye a kulturális műsoroknak. Az apám nagyon szerette ezeket a műsoraimat, de ő azt gondolta, hogy ez olyan hobbi kategória. A szüleim egyébként mindig nagyon megengedők voltak, egész kiskoromtól fogva elnézték, hogy időnként bepörgök. De nem voltam hiperaktív, inkább ilyen bohócgyerek, színészszerű, akinek néha ki kell sülnie, akinek néha vulkánkitörései vannak. Ők nagyon jól vették a lapot. Emlékszem, amikor már nagyon unalmasak voltak ezek a 70-es, 80-as évek felnőtt bulijai, volt olyan, hogy levetkőztem meztelenre, megfűztem az épp jelen lévő havert, hogy ő is vetkőzzön le, és egy szőnyeget magamra csavarva, mint egy őskőkori furcsa varázsló vagy druida, végigvonultam a felnőttek között, és kijelentettem, hogy vége a bulinak, ideje haza menni... Ők hülyére röhögték magukat, én meg kisétáltam a túloldalon és fél órát gondolkodtam azon, hogy mi legyen a következő szettem, aztán megint megjelentem. Az nagy szerencse, ha az anyád meg az apád jópofának tart. A gondok akkor kezdődnek, amikor a saját szüleid sem tartanak jópofának, abból lesznek a sérülések... Én nagyon kevés sérülést szedtem össze gyerekkoromban.

Ezeknek a gyerekkori performanszoknak a nyomait felfedezhettük a 90-es években alapított csapatod, a Supergroup munkáiban.

A Vákuum tévével kezdődött, aminek az volt a lényege, hogy a barátaimmal valami olyasmit csináltunk, amiről utólag kiderült, hogy kőkemény művészet, de amikor csináltuk, akkor mi is és a közönség is nagyon jól szórakozott. Több rangos fesztiválra is meghívtak minket, elég komoly nemzetközi visszhangja volt a produkcióinknak. A Vákuum tévé tulajdonképpen egy reflexió volt a televíziózásra, bevonva a színház, a performance, az interaktív játékok, a videoművészet eszközeit. A Supergroup pedig egy olyan kreatív ügynökséggé szeretett volna válni, ahol nagyszabású eseményeket hozunk létre, ahol az egész város vagy egy adott tér a díszlet és a megvalósítás terepe. Az nagyon ösztönzött minket, hogy Budapest egyik legfontosabb része a dunai panoráma, tehát a fekvése világszínvonalú, de a tartalom, amit hordoz, nem biztos, hogy az. Nagyon sok rendezvényt csináltunk, pontonhidat építettünk az európai uniós csatlakozáshoz, befüvesítettük a Szabadság hidat, csináltunk mozgó szigetet a Sziget fesztiválosoknak, Mikulásgyárat, embereket megmozgató dolgokat, városi alkalmazott művészetet. És mindaz, amit mi gondoltunk akkor a városi életformáról, mára többé-kevésbé jó értelemben, meg is változott. Egyébként az egészséggel kapcsolatban nem kell mondani semmit? Elvégre ez egy gyógyszertári magazin...

Fotó: Falus Kriszta

De, lehet nyugodtan, mire gondolsz?

Én állandóan kávézom... Remek dolgokat tudok például arról, hogy miért nem baj, ha tíz kávét iszik az ember... mert nekem ettől semmi bajom. Mikor négy kávét vallottam be, már akkor is csóválták a fejüket az emberek, pedig az sem négy volt... aztán évekkel ezelőtt bevallottam, hogy valójában nyolcat iszom egy nap, na akkor már huhogtak, fogták a fejüket. A kardiológián megkérdeztem a doktornőt, hogy hogy van ez, most komolyan, ki iszik naponta három kávét? Ez olyan, mint az alkohol, ki iszik egy pohár bort? Azt mondta a kardiológus, hogy ő is egyfolytában kávézik, szerinte ez nem baj. Én egy kávéőrült vagyok és már nem számolom, nyolc-tíz kávét megiszom egy nap, rövidet, koffeinmenteset, espresso macchiatót, hosszú amerikánót, mindenféle gépem is van otthon. De a sporttal is kordában tudja magát tartani az ember.

Mit sportolsz?

Mivel egyáltalán nem iszom alkoholt már öt éve, és nem is dohányzom, ezért az összes élő műsor, filmezés, meg egyéb téboly mellett még ki kell valahol sütni az agyamat, és erre legjobb a sport. Kell a futás, a kutyázás, kell, hogy felfussak az erdőbe, szinte már káromkodva, démonokkal küzdve, négykézláb csúszva haladok fölfele a fák között, miközben arra gondolok, hogy ez mekkora baromság – de valójában ott minden megszűnik. Az egy óriási pszichiátria. Ha nagyon megdolgoztatod magad, akkor a mesterséges feszültségoldókat, az alkoholt, a nyugtatókat meg az összes többit pótolni tudod.

Mikor jött az, hogy filmet akarsz csinálni? És ha már ennyire jók a filmjeid, miért forgatsz ilyen ritkán?

A film, az mindig benne volt a fejemben, már 23 évesen is, amikor Vákuum tévéztünk, rengeteg kisfilmet csináltunk. Az összes barátomat nagyon izgatta a film, én jelentkeztem is abba a Simó osztályba, ahova Török Feri, Pálfi Gyuri és a többiek jártak, de nem vettek fel, és akkor képzős lettem, és ott csináltam kisfilmeket, de azok képzős filmek voltak, nem annyira örténetcentrikusak, hanem sokkal kísérletibb dolgok. De ott mocorgott bennem az egész filmőrület. Amikor 2003-ban a Big Brothernek köszönhetően híres műsorvezető lettem, a hírnévtől egy kicsit megijedtem és azt gondoltam, hogy ez be fog skatulyázni, és egy idő után majd nem fogok tudni filmet csinálni. Akkor voltam 30 éves, úgy éreztem, ez az utolsó pillanat, hogy filmet csináljak: vagy nagyon A ajánlja gyorsan megharcolom ezt magamnak, vagy vége. Gondoltam, hogy elindulok pénzt szerezni és produceri aggyal magam köré gyűjtve az embereket elkezdek filmeket kreálni, de rájöttem, hogy ez megint olyan lenne, hogy itt van ez a tévés ember, és persze, hogy tudott pénzt szerezni... De én szerző szerettem volna lenni, ezért elkezdtem írni. Lépésről lépésre haladtam, folyamatosan írtam. A mai napig eléggé átszövi az agyamat ez, én mindig forgatókönyveken gondolkozom, léptem nyomon gyűjtöm az anyagokat. Bárki, aki velem kapcsolatba kerül bármilyen formában, az veszélyben van, mert ha mond egy jó sztorit vagy jó élethelyzetet, azt én már el is mentem és ellopom – ez egy gyűjtögető életmód. Végül aztán megszületett a Pánik, amit 2007-ben forgattuk. De nem tudtam egyből filmet csinálni a Pánik után, mert nem volt hova pályázni, így lett a Csicska, egy anyagi támogatás nélküli film, Mécs Mónival közösen csináltuk, Stalter Judit pedig segített a nemzetközi elhelyezésben. A Tiszta szívvelt is nehéz volt megvalósítani, de mégiscsak egy kultfilm lett, a mai napig tanítják az egyetemeken, ha az elfogadásról van szó. Arra nagyon büszke vagyok, hogy nem halt meg, hanem el tudott csípni valamit, amivel érvényessé vált. Azóta sok filmtervem bukott el a pályázatokon, és ezt nem olyan könnyű megélni... Amikor azt kérdezik, hogy most miért nem csinálsz filmet, életem legfájdalmasabb pontjába találnak bele. Mert ez nem csak tőlem függ. De most megint ugyanúgy, mint a Csicskánál, önerőből csinálok filmet. Most az a korszak jön, ahol 100 filmesből 15-20 akkor is tud filmet csinálni, ha nem kap rá támogatást.

Fotó: Falus Kriszta

Mi volt a legkínosabb élményed műsorvezetőként?

Nem egy ilyen eset volt... például volt olyan, hogy egy szimfonikus zenekart konferáltam és az előadás elején vettük észre, hogy a próbáról bent maradt a karmester széke, aki az előadáson már állva vezényelt. Megy a nyitány, benn ül hatszáz, viszonylag karót nyelt ember, mondom semmi baj, amikor bemegyek, hogy felkonferáljam a következő tételt, majd felkapom és lerakom a széket a színpad elé. Egy szűk öltönyben voltam, és ahogy letettem a széket, egy hatalmas reccsenéssel végigszakadt a fenekemen a nadrág. A teljes hegedűszekció nevetésben tört ki, és én is röhögőgörcsöt kaptam, mert ilyen helyzetben magamon is röhögök, de ezt nem értették az emberek. Utána következett egy csehszlovák vígjáték: amíg a zenekar játszott, addig a főszervezővel különböző pincéreket rendeltünk magunkhoz, a nadrágjaikat castingoltuk, hogy kié lenne jó rám... Aztán az lett a megoldás, hogy széles ragasztószalaggal belülről megragasztottuk a fényes kék öltönynadrágomat, de azért mindig úgy mentem be és jöttem ki, hogy sosem fordítottam hátat a közönségnek, oldalvást sasszéztam. Szerintem tényleg azt gondolták, hogy ez a Tilla hülyébb, mint a tévében...

De ilyenek mindig vannak, nemrégiben egy arany konfettit benyeltem a kamerapróbán, ráment a torkomra és azonnal pánikroham-szerűséget kaptam, mindenki körém gyűlt, ittam egy kis vizet és utána kihánytam azt a vacakot... Ott állt egy ötvenfős stáb egy összegyűrt arany konfetti felett, én meg mint egy megtépett macska, csak pislogtam. Ez egy veszélyes üzem, figyelni kell, de azért már régóta mozgok stúdiókban, a félsötét díszletben hátul elfutva csak tízévente fejelem le a kiálló deszkát.

Szimpatika akció

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Kvíz

Olvassa el a Szimpatika magazint és válaszoljon a kérdésekre!

Tematikus kvíz

Böngésszen a honlap cikkei között és válaszoljon a kérdésekre!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!