Szimpatika – Apa csak egy van. Vagy nem?

Na de tényleg ezért vagyok az, aki? Mert ötéves koromban anyukám és apukám úgy döntött, hogy nem egy térben fogják tovább élni az életüket? A válasz: részben igen.
Mert számomra így kezdődött minden. Macher Bori vagyok, van két anyukám, két apukám és hét testvérem.

Ez a mondat számtalanszor hagyta el a számat életem során, és minél idősebb lettem, annál inkább értékeltem. Kiskoromban is úgy beszéltem erről, mint egy nagyon jó dologról, mert a szüleim és a pótszüleim úgy intézték ezt a változást körülöttem, hogy soha ne jusson eszembe, hogy „bárcsak anya és apa együtt maradtak volna!”

Számtalan példa van a közvetlen közelemben, ami alátámasztja, hogy ez egy kiemelkedően jó és egyedi helyzet. Szándékosan nem használom a szerencsés szót, mert sok mindenen múlt, hogy hogyan élik majd meg a résztvevők ezt a folyamatot, de a szerencsén egy pillanatig sem.

Idén június 20-ára esik az apák napja. A következő írást tehát Apának és Dávidnak ajánlom.

A szüleim (mind) a néptáncnak szentelték életük egy jelentős részét. Mire én megszülettem, anyának és apának is saját tánccsoportja volt, így ameddig ők hetente többször tanítottak, én a próbateremben ültem/játszottam/szaladgáltam/táncoltam.
Amikor elértem a szükséges korhatárt, nem volt kérdés (nekem legalábbis), hogy én is elkezdem táncos pályafutásom. Ebben az évben ugyanis éppen apukám indított gyerekcsoportot. Felnőtt fejjel már érteni vélem a dilemmát, hiszen amennyire tökéletesnek tűnt ez az egybeesés gyerekként, legalább akkora felelősséggel is járt. Anya, Apa, köszönöm, hogy vállaltátok ezt a kockázatot!

12 évet táncoltam apukám és pótanyukám, Eszter csoportjában, és annyit tanultam tőlük, amennyit senki más nem tudott. Ha bementünk a próbaterembe, apa már nem apa volt. Persze szólíthattam így, de nekem ugyanolyan tanárom volt, mint bárki másnak. Úgy hozta a sors, hogy nem voltam ügyetlen táncos. Két szólista gyermekeként ezt nem tartom teljesen saját érdememnek, de ez további szituációk megtapasztalásához vezetett. Ahhoz, hogy apa szólót adjon nekem egy koreográfiában, meg kellett mutatnom mindenkinek, hogy kiérdemeltem, és nem csak kivételezett velem. Többször előfordult, hogy más tanárok adtak nekem szerepeket, ez segítette a törekvéseimet. Egyszer azonban apának egy musical gyerekszereplőit kellett kiválogatnia a csoportunkból. Esti előadások, alkalmanként hétköznapokon is, tizenkét évesen ez egy nagy vállalás, amit akkor nem ért meg a gyermek. Egyik este a szobámból hallottam, hogy anya apával telefonál, és próbálja meggyőzni, hogy én ne szerepeljek ebben a darabban. Másnap a próbán apa felolvasta a neveket, az enyém nem volt köztük, és ezen még a csoporttársaim is meglepődtek. Zokogva szaladtam ki az öltözőbe. Amikor apa utánam jött, elmondtam neki, hogy hallottam, amikor anyával beszéltek, és arra jutottunk, hogy ha már ebben a helyzetben engem nem ér pozitív megkülönböztetés, akkor negatív se érjen. Ezzel anya is teljesen egyetértett, azóta is a legkedvesebb színpadi élményeim közé sorolom azt a musicalt. Akkor még nem is sejtettem, hogy az ebben a helyzetben szerzett tapasztalataim milyen sokszor lesznek hasznosak számomra a későbbiekben.

2017. szeptember 4-én egyszerre kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat és munkaviszonyomat pótapukám, Dávid cégénél. „Jó, hát persze, tök jó helyen dolgozol, de nem kellett érte állásinterjúra menned…”. Nem, olyanom valóban nem volt. Volt helyette egy hatalmas elhatározásom, miszerint annak tudatában, hogy ez még nagyobb kihívás lesz, mint a táncpróbák voltak, én azzal szeretnék foglalkozni, amit Dávid csinál. Ezt 14 évesen találtam ki. Mire felnőttem annyira, hogy ez reális kérdéssé vált, már abban is biztos voltam, hogy nekem nem felel meg egy más, hasonló profilú cég, mert elsősorban maguk az értékek, illetve azok mentésének és közvetítésének mikéntje érdekelt igazán. Így lett a pótapukám a főnököm. Ha valaki dolgozott már családi vállalkozásban, akkor tudja, hogy ez nem könnyű. Hanem nehéz. De sosem annyira, hogy Dávid és én ne tudnánk megoldani. Nincs lehetetlen. Ezt tőle tanultam meg, és újra meg újra bizonyítjuk is egymásnak. A terveim pedig velem együtt nőnek.

Az irodában sem titok, hogy mennyire fontos nekünk a család. Az a család, amiben nekem hét testvérem van, az öcsémnek kettő, a húgomnak pedig öt. Az a család, ami amennyire szerteágazó, annyira összetartó. Az a család, ami minden december 24-én délelőtt összeül, és Apa meg Dávid egymás mellett ülve, mosolyogva nyugtázzák, hogy erre igazán büszkék lehetnek. Én meg hálás vagyok.

És hiszem, hogy valami olyat kaptam, amit csak nagyon kevesen. Belecsúsztattak a zsebembe egy hatalmas kulcscsomót az élethez. Amit néha még elejtek, néha rossz kulccsal feszegetem a zárat, de már sok ajtót kinyitottam vele. És még rengeteget fogok.