Szimpatika – A rágógumi története

5700 évvel ezelőtt élt a Balti-tenger egyik szigetén egy lány, aki feltehetően sötét bőrű és kék szemű volt, ahogy az ősi Európa vadászó-gyűjtögető lakóinak nagyja. A tudósok által Lolának elnevezett nő laktózintoleráns volt, egyik étkezése kacsahúsból és dióbélből állt, illetve elképzelhető, hogy fogínybetegségben szenvedett.

Nagyjából ennyit tudunk Loláról, ami így többezer év távlatából rendkívül soknak tűnhet – főleg úgy, hogy Lola maradványaira a kutatók még nem bukkantak rá, ha egyáltalán megvannak még. Hogy mégis miből tudtak meg ennyi mindent róla? A válasz rettentően izgalmas: az egyik legidősebb rágógumi-maradványból, ami tartalmazza Lola nyálát. Ez volt az első olyan kísérlet, amely során egy komplett emberi genomot azonosítottak be a kutatók egy nem emberi anyagból. Ez a tudományos eredmény természetesen hatalmas jelentőségű, de szintúgy érdekes maga a kutatás alapanyaga is: a rágó.

A rágógumi és a rágózás ugyanis hosszú évezredek óta az emberi kultúra része, ami sok tárgyi bizonyíték támaszt alá világszerte. Az első rágók ugyan nem sokban hasonlítottak a ma ismert rágógumikhoz, céljuk és rendeltetésük nagyjából ugyanaz volt, és földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül nagyjából egyidőben jelentek meg. Elődeink ugyanis előszeretettel rágcsáltak el olyan növényeket, amelyeket nem tápanyagtartalmukért, hanem a rágásért magáért, illetve pozitív hatásaik miatt őrölgettek hosszasan a fogaikkal.

A legrégebb megtalált rágógumi egy nagyjából 6000 éves, nyírfakéreg-kátrányból készült darab, amelyet a finnországi Kierikkiben találtak. A lelet nagyjából megegyezik Lola rágójával, hiszen a nyírfakéreg-kátrány a kor egyik elterjedt alapanyagának számított. Nem csak rágásra használták, hanem dolgok összeillesztésére is – példának okáért ezzel rögzítették a kőpengéket a fa nyélhez. Rugalmas és ragadós állaga mellett fertőtlenítő és egyéb pozitív élettani hatásokkal is bír, ahogy a maják és az aztékok által rágott és használt cliche, ami szintén természetes fagyanta. Az észak-amerikai indiánok a lucfenyő gyantáját hasznosították erre a célra, míg az ókori görögök által kedvelt masztix a mediterrán területen ősidők óta tenyésztett Pistacia lentiscus gyantája. Ez utóbbit kifejezetten a száj higiéniájának megőrzése miatt rágták – napjainkban pedig balzsamos mézgaként is ismerik, és a török, illetve a muszlim konyhák egyik közkedvelt sűrítőanyaga.Fagyanták mellett az ember már nagyon régóta rág leveleket, gyökereket és egyéb, a közvetlen környezetében megtalálható anyagokat: az eszkimók bálnazsírt, az ókori kínaiak ginseng gyökeret, az afrikai kontinensen pedig kóladiót – ám az igazi rágógumit, vagyis azt a verziót, ahogy a mai formában ismerjük, természetesen az Egyesült Államok adta a világnak.

John Bacon Curtist joggal nevezhetjük a modern rágógumi atyjának, mert ő volt az, aki először kereskedelmi forgalomba hozta és nagy volumenben gyártotta az őslakosok „receptjén” alapuló, lucfenyő gyantájából készült rágóját, és mindezt 1848-ban kezdte New Englandben. Curtis keményen megdolgozott a sikerért: míg apja a gyártást felügyelte, ő mozgó árusként járta a környékbeli városokat, hogy portékáját eladja – és a kemény munka végül meghozta a gyümölcsét. A remek üzletember okosan forgatta a rágóból befolyt pénzt, így élete végén nem csak az élelmiszeriparban, hanem a mederkotrásokban, hajózásban, az ezüst- és szénbányászatban, illetve a földművelésben is érdekelt volt.

Itt érdemes megállnunk egy percre, ha már megemlítettük az élelmiszeripart: a modern rágógumi ugyanis hivatalosan élelmiszernek minősül, azon belül is édességnek, holott – és ezt a későbbiekben látni fogjuk, tulajdonképpen ezekhez  vajmi kevés köze van. Ez rendszeresen vet fel ilyen és olyan vitákat a szabályzással, szállítással, tárolással és minősítéssel kapcsolatban, de nagy változás eddig ebben nem történt.

A lucfenyőgyantát, mint rágógumi-alapanyagot lassan, de biztosan szorította ki a következő évtizedekben sok egyéb anyag.  Az 1850-es években már a paraffinolajjal is elkezdtek kísérletezni a készítők – amely egyébként a kőolajfinomítás egyik mellékterméke -, ezt kezdetben porcukorral édesítették, hogy az amúgy nem túl kellemes ízű rágó élvezhető legyen. A paraffint lényegesen nagyobb mennyiségben tudták előállítani és megvásárolni, szemben a fenyőgyantával, így a rágók gyártása is egyszerűsödött.

A napjaink rágójára leginkább hasonlító rágógumi az 1860-as évek környékén született, és alapanyagként a dél-amerikai indiánok által már jól ismert chicle-hez nyúltak. A történetben vannak homályos foltok, de a lényeg az, hogy a volt mexikói elnök, Antonio Lopez de Santa Anna generális eljutott New Yorkba, és történetesen volt nála chicle, ami végül egy Thomas Adams Sr. nevű feltalálónál kötött ki. Adams fiával együtt kezdett kísérletekbe a chicle ipari felhasználását tesztelendően – elsősorban a kaucsukgumi helyettesítését szerették volna vele megoldani. A növény erre nem vált be, ám arra, hogy felfőzzék, feltekerjék és ki darabkákban rágóként árulják, tökéletesen megfelelt. 1880-as évek végére az Adams család napi 5 tonna rágógumit állított elő, amit nyilván értékesített is. (Kis érdekesség: megfelelő tárolás mellett a rágógumik általában olyan sokáig megőrzik a minőségüket, köszönhetően az alapanyagoknak, hogy sok helyen nem is kötelező lejárati dátumot írni rájuk.)

A történetnek ezen a pontján lép be egy olyan szereplő, akinek a nevét a mai napig ismerjük, sőt, gyakran emlegetjük is: ő pedig nem már, mint William Mills Wrigley Jr., aki 1891-ben alapította meg picike cégét, amelynek célja az volt, hogy minél több szappant adjon el. A szappan mellé sütőport adott ajándékba, ami hamar nagyobb siker lett, mint a szappan. Wrigley így átállt a sütőporra, ami mellé viszont rágógumit adott grátisz – és igen, a rágógumi hamar kelendőbb lett, mint a sütőpor. A remek üzleti és kezdeményezőkészséggel megáldott Wrigley egy percig sem habozott, és rágógumi-bizniszbe kezdett. 1932-ben bekövetkezett halálakor ő volt az Egyesült Államok egyik legvagyonosabb embere. Életét és munkásságát természetesen számos érdekesség tarkítja, amiket bajos lenne most felsorolni, de egyet nem hagyhatok ki: Wrigley 1925-ben lett a Chicago Cubs baseball-csapat egyetlen tulajdonosa, amit a családi céggel együtt fia, Philip Knight Wrigley örökölt. Mivel a baseball szeretete családi passziónak számított, ő is letette a névjegyét a sporttörténelemben, amikor a második világháború során megalapította a All-American Girls Professional Baseball League-t. A történetet az 1992-es Micsoda csapat! című film dolgozza fel, amelyben a cukorkagyáros alakját P.K. Wrigley-ről mintázták.

Az 1920-as években egy átlagos amerikai évente 105 rágót rágott el, vagyis egyre nagyobb igény lett a rágógumikra – a nagyobb igény pedig értelemszerűen hozta magával az egyre olcsóbb gyártási költségre való törekvést, az egyre precízebben automatizált gyártást, az egyre növekvő gyártócégeket és az egyre telítettebb piacot. Minél több rágógumi jelent meg, a vásárlók annál több szempont alapján tettek különbséget a rágógumik között, és egyre többfél igénynek és minőségi szempontnak kellett egy-egy terméknek megfelelnie.

De mi az a gumialap, amitől rágható lesz, mitől hűti az ember száját, és milyen nagy problémát jelentenek a használt rágók a világ nagyvárosainak? A rágó kultúrtörténete itt folytatódik.