A bajnok, aki sosem akart győzni: Berki Krisztián tornász

A fenti állítás meglepő lehet, de Berki Krisztián tornász valóban így indult el a versenyekre – miközben rengeteget dolgozott azért, hogy ne okozzon csalódást a közönségnek. Sportpályafutása ugyan véget ért, de személyiségéhez hűen pozitívan tekint a jövőbe. Mosolyogva mesélt nekünk döntése okáról, a sporthoz való viszonyáról és jövőbeni terveiről is.

Sokan megdöbbentek, amikor február elején bejelentetted: visszavonulsz. Hosszas vívódás előzte meg, mire meghoztad ezt a döntést?

Két-három hónapig őrlődtem tavaly év végén. 2019-ben kvalifikálhattam volna magam a tokiói olimpiára (akkor még nem tudhattuk, hogy csúszni fog az időpontja), de az utazás előtt pár nappal megroppant a vállam, visszatértek a korábbi sérülésekből már ismert fájdalmak, és még a kezemet sem tudtam felemelni. A gyors orvosi vizsgálatokból kiderült, hogy ismét levált egy kisebb csont, így a világbajnokságra csak nézőként utaztam el. Bár nem így terveztem, azt viszont jó érzés volt látni, hogy mennyi küzdeni akarás és tehetség van a következő generációban. Aztán a hazatérésünk után ismét megműtöttek, és egyre biztosabbá vált, hogy el kell gondolkodni a búcsún.

A korábbi műtétek után nem javasolták, hogy fejezd be a profi pályafutásod az egészséged érdekében?

2017-től az orvosok minden műtéttel igyekeztek helyrehozni a vállproblémáimat, és időnként valóban úgy éreztem, hogy gyógyulok, terhelhetőbb vagyok, de egy bizonyos idő után mindig előjöttek a nagyon erős fájdalmak és az újabb problémák. 2018-ban Manchesterben operáltak meg, akkor semmi jóval nem kecsegtettek, úgy gondolták, a vállam terhelhetetlen lesz. Ezen az edzőmmel még túl tudtunk lendülni, rengeteg szakember segített a felépülésben, de a 2019-es műtétről már úgy gondoltam, hogy ez az utolsó utáni csepp a pohárban, és nem szabad eljutni egy következő beavatkozásig. Korábban előfordult, hogy 90 fok fölé sem tudtam emelni a karom, és a bal vállamban olyan komoly porckopás indult el, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Egyébként van arra egy bevett szokás, hogy általában mikor vonul vissza egy tornász?

A sors fintora, hogy én mindig azt mondtam: akkor hagyom abba a tornát, ha egyszer majd úgy érzem, már nem szeretném csinálni, vagy ha olyan komoly sérülést szerzek, ami kihat a civil életemre is. Sajnos ez utóbbi jött be. 2017-től gyakran még nyugalmi helyzetben is erős fájdalmaim voltak, és ugyan próbáltam alkalmazkodni a helyzethez, de mivel korábban közel 30 évig nem volt problémám, nehéz volt megbékélni a helyzettel. A 2019-es világbajnokságon nem tudtam részt venni, ezért az olimpia nekem már csak álom maradt, de 2020 elején elkezdtük a felkészülést, és újra versenyezni szerettem volna. Sajnos ez a beszűkülés ellehetetleníti a tornászoknál elvárt minimum 180 fokos mozgástartományt, pedig ez elengedhetetlen például a lólengésnél.

Amikor egy kisfiú aktívan sportolni kezd, talán nem ez az első sportág, ami felmerül a szüleiben. Mi vezetett odáig, hogy már négyéves korodban beszippantott a tornászok világa?

Talán nem vagyok klasszikus sportoló abban az értelemben, hogy nálam ez nem úgy kezdődött, hogy megláttam a tévében egy tornászt, aki miatt beleszerettem ebbe a sportágba. Fogalmam sem volt a tornáról, viszont sokat bohóckodtam a zuglói társasházunk udvarán. Szemben lakott a későbbi tornaedzőm édesapja, akinek feltűnt, hogy jó mozgású kissrác vagyok, így a fia egyszer bekopogott a szüleimhez, hogy érdemes lenne kipróbálni magam a tornateremben is. Ez az a fajta sport, amit kisgyerekként legfeljebb két évig érdemes csak azért csinálni, hogy fejlődjön a koordinációs képesség, de utána nem lehet hobbiszinten űzni, ezt a saját kislányomon is látom. Annyi energiát, időt és fájdalmat jelent, hogy alapnak nagyon jó, de aztán csak profi szinten érdemes foglalkozni vele.

Ez a sportág a koncentrációs képességet is fejleszti. Profitáltál ebből a tanulás során?

Az a fajta koncentráció, ami az iskolához kell, sajnos későn jött. Annyira sok időmet kötötte le a sport, hogy viszonylag későn jöttem rá, hogy a tanulmányok az érettségivel nem érnek véget. Testnevelő-tanári szakon kezdtem a főiskolai éveket. Nagyon szerettem Egerbe járni, viszont egy idő után ismét nem tudtam összeegyeztetni a sporttal. De aztán lassan én is beértem és rájöttem, hogy a tornászpályafutás egyszer véget ér, és akkor jó lenne, ha nem végzettség és diploma nélkül kezdenék bele valami másba. Szerencsére az edzőm is kifejezetten efelé terelgetett, így a Debreceni Egyetemen folytattam a tanulmányokat, és sportszervező szakon szereztem diplomát. Igyekszem a „minden rosszban van valami jó” elve alapján élni, és mindenben megtalálni a pozitívumot, így ha kell találnom valami jót a járványhelyzetben, akkor az az, hogy közben le tudtam diplomázni.

Gyerekként elkezdtél szertornázni, de mikor dőlt el, hogy profi sportoló leszel?

Bennem ez akkor vált tudatos vággyá, amikor Csollány Szilveszter 2000-ben Sydney-ben olimpiai aranyérmet nyert gyűrűn. Akkor én már 15 éves voltam, tehát elég későn jöttem rá, hogy én is olimpiai bajnok akarok lenni, hiába voltak előttem példaképek, és hiába tudtam, hogy viszonylag jó tornász vagyok. Szilassal (Csollány Szilveszter – a szerk.) sokszor találkoztunk, edzettünk is együtt, és a győzelme után elkezdtem elhinni, hogy talán nekem is lesz erre lehetőségem.

Az első bajnoki címed után egy kicsit megnyugodtál, hogy ezek szerint megy ez?

Sokan nem is gondolják, de az az igazság, hogy minél eredményesebb vagy, annál nagyobb a felelősség és az elvárás. Igaz a mondás, miszerint a sikert mindenki irigyli, de az odáig vezető utat nem sokan akarják végigcsinálni. Amíg nem vagy sikeres, nem figyelnek rád, utána viszont jönnek az elvárások. Én is sokszor hallottam, hogy „Gratulálok az Európa-bajnoki címhez, de majd ha vb-érmes leszel…”, vagy a vb-győzelem után, hogy „Na majd ha olimpiai bajnok leszel…”. Persze a magyar ember valahol telhetetlen, és ez így van rendjén, a sportoló is egyre jobb eredményeket akar elérni. Szerencsém van, mert annyira jól volt felépítve a pályafutásom, hogy 15 évig nem győztek le, és amit elterveztünk az edzőmmel, azért keményen dolgoztunk, így végül mindig sikerült is elérnünk a kitűzött célt.

Mindent megnyertél, amit csak lehetett, de voltak második helyezéseid is. Minden versenynek úgy kell nekivágni, hogy a dobogó a cél? Csalódásként éli meg a sportoló az ezüstérmet?

A sikerem kulcsa talán az volt, hogy én soha nem akartam győzni. Nagyjából fel tudtam mérni, hogy mikor van reális esélyem a győzelemre, de mindig arra koncentráltam, hogy az adott gyakorlat, amit betanultam a hosszú hónapok alatt, kétszer tökéletesen sikerüljön. Az edzőmmel, Kovács Istvánnal mindig arra törekedtünk, hogy úgy érkezzek a versenyekre, hogy képes legyek ugyanazt és ugyanúgy megcsinálni versenyhelyzetben, mint az edzéseken. Fontos, hogy a sportoló ugyanazt a teljesítményt nyújtsa mindenhol. Ha nem sikerült valami, nyilván dühös voltam, de azt vallom, hogy szükség volt a sikertelen versenyekre is ahhoz, hogy még jobban értékeljem a sikereket. A versenyeken nincs olyan, hogy ma nem ment, majd holnap jó leszek. A sportban mindig az adott pillanatra kell koncentrálni – talán ez a legfontosabb. Az olimpián 50 másodpercem volt, hogy megváltsam a világot. Ez visszagondolva óriási tehernek tűnik, de azért a versenyzők általában mentálisan is felkészülnek a versenyre, és képesek kizárni azt, hogy hányan figyelik őket.

A teljesítményednek és a személységednek köszönhetően hatalmas példakép lettél. Mennyire érzed ennek a terhét? Van benned elhivatottság aziránt, hogy átadd a tudásod a fiataloknak?

Teljes mértékben. Nagyon jó olimpiai bajnoknak lenni, de onnantól kezdve valóban a legfiatalabbtól a legidősebb generációig mindenki figyelemmel kíséri a további lépéseinket, ami felelősséggel jár. Én nemcsak a tornateremben vagyok tornász és sportoló, hanem a civil életemben is – amellett, hogy családapa és férj vagyok, sehol nem játszom szerepet. Azt gondolom, hogy a teremben az edzők és a barátok ugyan formálhatják az embert, de az igazán fontos dolgokat otthonról hozzuk. Akkor éreztem meg igazán, mekkora felelősség a viselkedésünk és a teljesítményünk, amikor az olimpiai csapatunkkal 8 aranyéremmel tértünk haza a londoni olimpiáról, ami valóban óriási dolog, és rengetegen odajöttek hozzánk, de nem gratulálni, hanem azért, hogy megköszönjék az élményt.

Néhány éve elneveztek rólad egy elemet, ami nyilván hatalmas megtiszteltetés és ritkaság, de hogyan alakult ki ez az egyedi gyakorlat? Folyamatosan igyekeztél újakat kidolgozni?

Az edzőmmel, Kokó bával nagyon sokat ötleteltünk, amikor már tudtuk, hogy a lólengés a fő szerem. Sokféle gyakorlattal kísérleteztünk, így jött az ötlet, hogy mivel a láblendítéseim szebbek, mint egy átlagos versenyzőnek, mi lenne, ha a Thomas-köröket vegyítenénk a Magyar Zoltánról elnevezett orsóval. Jókor jött ez az újítás, hiszen 2008-ban a lausanne-i Európa-bajnokságot ezzel az elemmel nyertem meg. Hosszú idő telt el, mire az én nevemmel védjegyezték, de természetesen nagyon örültem, hiszen megérte a rengeteg gyakorlást már csak azért is, mert ezzel nyomatékosabbá vált a nevem a tornasportban.

A kislányodat is a sport irányába terelgeted, vagy szeretnéd, ha valami teljesen mást csinálna?

Lia tudta, hogy mivel foglalkozik az apukája, sokszor volt benn nálam a teremben, érdekelte is, én pedig azt szerettem volna, ha kap egy alapot magához a sporthoz. Volt egy féléves tornász pályafutása, de hamar kiderült, hogy ez nem az ő sportága, hiszen teljesen más beállítottságú, például nem bírja a monotonitást és az ingerszegény környezetet. Olimpiai bajnokként nekem könnyű odavinni őt egy edzésre, de a saját sikertelenségeimet nem az ő életén keresztül akartam kiigazítani. Ez a fél év viszont nagyon hasznos volt, mert a légtornában remekül tudja kamatoztatni, amit itt megtanult. Ugyan a feleségemmel azt szeretnénk, ha a sport az élete részét képezné, de nem akarunk belőle mindenáron élsportolót faragni. Még az is lehet, hogy az édesanyja kreatív vonalát fogja továbbvinni.

Van olyan alkati adottság, ami biztosan kizáró ok a szertornánál?

Korábban úgy gondolták, hogy a kisebb, alacsonyabb gyerekek alkatilag alkalmasabbak a tornához, de én és még sok versenyzőtársam az ellenpélda, hogy az átlagnál magasabbaknak sem kell erről lemondaniuk. Mindkét típusnak megvannak az előnyei és a hátrányai: sok szeren nem voltam annyira ügyes, mert soha nem tudtam volna úgy megerősödni, mint Csollány Szilveszter, viszont a hosszú lábaim miatt sokkal elegánsabbnak tűnök, mint egy alacsonyabb versenyző. Az extrém adottságokat nyilván kiszűrik az edzők, és azt gondolom, nem is szabad rabolni az idejét annak, aki egy másik sportágban esetleg nagy sikereket érhetne el.

Ha végigtekintesz a pályafutásodon, van benned hiányérzet?

Szerettem volna viszonozni a közönség szeretetét, ezért azt terveztem, hogy egy versennyel búcsúzom el. Sajnos ez nem adatott meg, emiatt egy kis szomorúság van bennem, de minden mással elégedett vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy az egészség mindennél fontosabb, főleg úgy, hogy nem tudtam volna bemutatni ugyanazt a Berki Krisztiánt a sérülések miatt, mint akit megszokhattak. Nagy vágyam volt, hogy ha egyszer szögre akasztom a csuklószorítómat, akkor is a tornasport közelében maradhassak. Rengeteg jó szakemberünk van, de azt hiszem, az elmúlt 15 évem tapasztalatait talán a sportág számára is hasznosan tudom kamatoztatni. Szerencsére ezt a Magyar Torna Szövetség is felismerte, és Magyar Zoltán elnök úrral is nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy szeretnék, ha maradnék, így ma már a Magyar Torna Szövetség sportigazgatói pozícióját töltöm be. Boldog vagyok, hogy egy teljesen más szemszögből is ráláthatok a szakágra. Bízom benne, hogy segíthetem a magyar tornasport fejlődését, és az is biztos, hogy nem fogom elengedni a társaim kezét.

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Kvíz

Olvassa el a Szimpatika magazint és válaszoljon a kérdésekre!

Tematikus kvíz

Böngésszen a honlap cikkei között és válaszoljon a kérdésekre!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Szimpatika akció

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!