Szimpatika – Netre kényszerítve

Nyilván van, akinek nehezebben megy, de a környezetemben azt tapasztalom, hogy egész jól működik a rendszer. Az oktatáshoz használt felületekben persze vannak elakadások, olykor „lefagy” a központilag előírt applikáció, de egykori pedagógusként, előadóként és szülőként egyaránt elmondhatom, hogy a gyermekek motivációját és érdeklődését fenntartani a legnagyobb feladat. Rengeteg konfliktus volt a kicsikkel az előző tanévben, Dávid tavaly május közepén közölte, hogy ő ezt nem csinálja tovább. És így is történt, csoda, hogy nem lett drámai a bizonyítványa! Idén már hetedikes és talán egy kicsit komolyabb is lett, így megígérte, hogy ezt a szűk hónapot végigcsinálja. Réka annyira lelkes mindenben, amennyire egy tízéves lány lelkesedni tud, így várja az online órákat, és a lényeg, hogy így is lehessen egy kicsit „szerepelni”.

A nagyoknál már sokkal nehezebb a helyzet. Gergő tavaly érettségizett, jelenleg elsőéves informatika szakon, így gyakorlatilag egy éve(!) egy monitor előtt tanul. Ő kitart. Bence most érettségizik, az ő korosztálya összesen másfél hónapot járt iskolába. Az ő esetében annyi szerencse van, hogy az utóbbi időben kislétszámú konzultációkra bejárhatnak a suliba. Legális vagy sem, de legalább felkészül az emelt érettségikre a felvételi tárgyakból. Ádám sajnos teljesen kiborult az otthoni oktatás miatt. Pár hónappal ezelőtt egy beszélgetés alkalmával elmondta, hogy ő majd akkor folytatja az egyetemet, ha lehet rendesen járni előadásokra és gyakorlatra. Édesanyja nehezen fogadta a hírt, mert az előző évben is szakot váltott, de én megértem. Nem ismeri a csoporttársait, a tanárait, és reggeltől délután ötig egy monitor előtt hallgatta egy szobában az ilyen-olyan előadásokat. Borinak szerencsére már csak a diploma és a záróvizsga van hátra, ami munka mellett nem könnyű, de legalább nincs „bezárva” az internetes felületekre. Szóval senkinek sem könnyű.

Több mint húsz éve vagyok apuka, és döbbenet, hogy pont azt a generációt kényszerítjük az állandó gép előtt görnyedésre, akik folyamatosan ezt hallották tőlünk: – Kérlek, állj fel a géptől! Ne nyomkodd a telefonodat! Miért cseteltek, miért nem találkoztok inkább? A kicsik hiányolják a barátokat, az izgulást, hogy felszólítják-e felelni vagy sem, illetve minden impulzust, ami megtörténhet az emberrel az iskolában a normál életben. A nagyoknál már ennél több mindenről kell lemondani. A bimbódzó szerelmekről nem beszélhetek, mert az az Ő magánügyük, de fiatal felnőtt gyermekeimet elnézve azt látom, hogy nagyon kényelmetlen, sőt egészen faramuci helyzeteket hozhatnak a korlátozások. Egyikük mondta az édesanyjának, hogy ezt mi el sem tudjuk képzelni... Este hatig dolgoznak. Utána maximum másfél órában van idejük a barátokra vagy a szerelmükre. Randi gyanánt esetleg ihatnak egy kávét papír pohárból egy parkban, majd nyolcra haza kell érni. Arról nem is beszélve, hogy ha komolyabbra fordul a kapcsolat, akkor hogyan tovább? Ki megy fel kihez, kell-e egy negatív Covid-teszt, vagy nem félünk a másiktól? És itt csak egy puszira vagy csupán egy ártatlan csókra gondolok. Persze azt könnyű mondani, hogy most nem ez a legfontosabb, de mindannyian voltunk húszévesek. Az ember ilyenkor az esti sörözések közben a barátaival megváltja a világot, álmokat sző a jövőről és mindemellett udvarol.

Tisztelt Olvasók! Aki volt már nagyon szerelmes, az szerintem megérti, hogy nem szabad elbagatellizálni ezeket a problémákat. A normális életben egy párkapcsolatnak van egy evolúciója, de jelenleg ez nincs, mert alig lehet találkozni. Online pedig nincsenek illatok, senkit sem lehet simogatni, ölelni, csókolni... Nagyon sajnálom a fiatalokat, kitartást kívánok nekik, mert szerintem ők vannak a legdurvábban korlátozva ebben az időszakban. Ráadásul, mi szülők és a tesók csak bizonyos mértékig tudunk segíteni, mert ebben a korban az ifjúság már kifelé repül(ne) otthonról és csak az ünnepekre és a bánatokra térnek haza. Azt pedig megértem, hogy egyedül gubbasztani az albérletben nem túl felemelő.