Balázs Péter: „Nem érzek hiányt semmiben”

Hogyan ünnepli a 79. születésnapját, szeret „bulizni”?

Fiatalkoromban elég sokat buliztam, persze csak amennyit a munka mellett lehetett, mert már akkor nagyon sokat dolgoztam... Az egyik jelesebb születésnapomra kaptam a Televíziótól egy csomagot, amiben az összes – még fellelhető – velem készült felvétel megvolt. Régen nem volt olyan hét, hogy ne kellett volna forgatnom valamelyik tévés produkcióban, szóval ez és a színházi munka nem engedte meg a nagy bulizásokat. Üres napjaimban a vidéket is jártam, önálló esttel vagy páros esttel, és akkor ott volt még a szinkron is – a színészetnek minden akkori formáját magamra öltöttem. Ez a sok munka és odafigyelés nagy gyakorlatot is hozott, egyszerűen ráállt a fejem a tanulásra, de mindent csak addig tudtam, amíg szükség volt rá... Előfordult, hogy 15 év elteltével megkaptam egy korábbi főszerepet, és nem jöttem rá, hogy egyszer már játszottam. Ugyanakkor meglepődtem, hogy milyen könnyedén megy a szövegtanulás. A mindennapos gyakorlás, az összpontosítás sok rejtett képességünket elő tudja hozni, ha edzésben tartja az ember az agyát, improvizálni is jobban tud. Előfordult velem, hogy elfelejtettem a dalszöveget éneklés közben, de mivel megvolt a kellő rutinom, a hiányzó sor helyett rögtönöztem egyet, ami még rímelt is, és értelme is volt, így a közönségnek nem tűnt fel semmi. 

Apropó dalszöveg, múltkor láttam egy műsort, ahol kiválóan gitározott. A zene meghatározó szerepet játszik az életében?

Már kisgyerekként körülvett a muzsika, mivel művészcsaládból származom, édesapám is színész volt, édesanyám pedig prímabalerina. Sokféle zenét hallgatok, mindig a hangulatomnak megfelelőt, van a telefonomon egy applikáció, amin könnyűzenétől kezdve a klasszikusig minden van, éppen amit kívánok. Imádom Shirley Bessie hangját és dalait, néha meg is könnyezem őket, ő ráadásul kiváló színésznő. De Mozart, Bach, Beethoven is szól az autómban. És igen, alkalmanként hangszert is ragadok, zenét is szerzek, de szeretek írni is. Tulajdonképpen minden művészeti ággal próbálkoztam, csak a festészettel nem, de a vizuális kifejezésmódot színiigazgatóként gyakorolhattam: amikor színpadra állítottam egy-egy darabot, akkor a díszlet, a jelmez, a zene mind harmóniában kellett, hogy legyen, és azt hiszem, ehhez az őseim tehetsége, zsenialitása is hozzásegített. 

Hiszen a Mednyánszky család leszármazottja, felmenői között ott van a híres festőművész is. A háború után nem hurcolták meg a családot arisztokrata származásuk miatt?

A nagynénémet, Mednyánszky Ágit Fedák Sári fedezte fel, így lett az Operettszínház művésze, de azért sokat piszkálták a neve miatt, pedig később ő lett a legelső tévébemondó. De édesanyám családja nem szenvedett sokat, mert a nagyapám, Báró Mednyánszky Henrik rojalista volt, és Horthyval szemben IV. Károly mellé állt. Amikor Károlyt száműzték, bajtársaival együtt összetörték kardjaikat, és a civil életben helyezkedtek el. Ő a Kelet Indiai Banknál vállalt állást.

Az se hangzik rosszul...

Amikor a horthysta tiszteket elkezdték kitelepíteni, a család nagyon megijedt, mert tudták, hogy a horthystákat hamarosan követik a rojalisták. De rájuk már ’hál Istennek nem került sor, mert 53-ban jött Nagy Imre, és megszűntek a kitelepítések.
Feleségem családjának is izgalmas élete volt: a dédapja a Magyar Posta egyik megalapítója, aki aztán Szolnokra került, onnan származik a feleségem édesapja, Botár Imre, róla egy utcát is elneveztek. Egy emléktáblát is elhelyeztünk ott a tiszteletére. Középosztálybeli, közép-európai történetek ezek.

Balázs nagyapám pedig Kisújszálláson volt tanító, és nekem nagy boldogság volt gyerekként nyaranta náluk vakációzni, összejönni az ottani cimborákkal, élvezni a természet közelségét. Nem volt vezetékes víz, csak gémeskút, törpeharcsát fogtunk a Berettyóban, és élveztük a nyár minden ízét. Ez a vonzalmam a természet iránt megmaradt, imádok kirándulni és nagyon boldog vagyok, hogy az unokáim Szentendrén laknak, nem itt a városban, mivel a házuk mögött ott az erdő és a rét.

Egyébként sportos alkat?

Nem igazán, de szerettem mindig a mozgást, és színészként kellett is az állóképesség. De azért már én sem vagyok a régi, nekem már alanyi jogon jár egy kis térdfájás, mindig van ez meg az. Már a hallásom sem az igazi, és van vagy nyolc szemüvegem, persze mindig keresni kell a megfelelőt.  Az életminőség javítható, de már soha nem leszek olyan, mint fiatal koromban. Éjjel egykor végezni a televízióban, és másnap kipihenten ébredni, ez a fiatalság. Híres voltam arról, hogy mindenhol el tudok aludni. Egyszer egy katonafilmet csináltunk és még a tank belsejében is szundítottam egy kicsit, pedig annál talán nincs is kényelmetlenebb.

Ez egy nagyon jó képesség...

Igen, én így tudtam felfrissülni. A forgatások rettentő fárasztóak, mert sokat kell várakozni, és ilyenkor mindenki mással próbálkozik, hogy éberen tartsa magát. Van, aki cigarettázik, van, aki tömény szeszt iszik... de ezek pótszerek és csak rövid időre gyorsítanak fel.
Egy öttusázó olimpikon barátom mesélte, hogy régen, amikor még nem voltak doppingtesztek, a vívók megittak három kávét meg két konyakot, mielőtt a pástra léptek, amitől aztán olyan volt a reakcióidejük, hogy még a légy szárnyát is le tudták csapni. De ha valamiért halasztódott az összecsapás, akkor olyan gyorsan leeresztettek, hogy sokszor el is aludtak, mire rájuk került a sor.

Visszatérve az állóképességre, ahogy nézem ezeket az amerikai sorozatokat, elképesztő látni, hogy milyen fizikumuk van a színészeknek, az átlag néző ezt nem veszi észre. Persze sok a digitális trükk, de akkor is...  Ahogy ezek a fegyverekhez nyúlnak, vagy felrohannak egy lépcsőn, az is elképesztő fittséget igényel...

Van kedvenc sorozata?

Nem tudnék egyet sem kiemelni, mivel a gyermekeim bőségesen ellátnak ezekkel, de például Denzel Washington nagy kedvencem, ő egy olyan, mélyen alakítani tudó színész, aki a régi nagy iskolára emlékeztet.

Ha már szóba kerültek a filmek... legendás szinkronok fűződnek a nevéhez.

Louis de Funès volt az első komoly szinkronszerepem, az ő habitusát átvenni, a nyelvtörőit, halandzsáit megszólaltatni, a francia hangsúlyokat a helyükre rakni, magyarba átültetni nem volt könnyű feladat, ugyanakkor ezt a hirtelenkedő figurát mindig élvezet volt megoldani, nagyon jól éreztem magam, ha az ő filmjen kellett dolgoznom.

Előfordult, hogy egy gyerek megszólította, mert felismerte a hangját?

Nagyon sokszor. Pár éve ültünk egy étteremben, ebédeltünk, egyszercsak odajött egy kisfiú, megállt, és azt kérdezte: - Te ki vagy? Valamit feleltem, de továbbra se tágított, csak állt ott, egyre vörösödő arccal... Ki vagy? Ki vagy? – csak ezt hajtogatta, aztán szinte sírva elszaladt. Végül a szülei odajöttek hozzám, elmagyarázták, hogy a kisfiú felismerte, hogy a Gumimacikból én vagyok az egyik hang, de nem tudta eldönteni, hogy melyik, ezért kérdezgette, hogy ki vagyok.

Volt bármi, amit valaha megbánt, amit ma másképpen csinálna?

Nem. Persze a színház helyett választhattam volna az építészetet. De akkor csak bizonyos dolgokat tervezhettem volna, abban az időben nem csinálhatták azt az építészek, ami tetszik, csak azt, amit szabad. A Vígszínháznál pedig, ahová a főiskola, majd a Veszprémi Petőfi Színház után kerültem, viszonylagos szabadság volt. Sőt Várkonyi Zoltán igazgató olyan darabok jogait is meg tudta szerezni, amiket más színházak nem. Ebben nagy szerepe volt Marton László rendezőnek, mivel róla már a főiskolán kiderült, hogy a nagynénje a híres kiadó, a Marton-Verlag tulajdonosa. Így hát Várkonyi azért is vitte a Vígszínházhoz a diploma után, hogy közbenjárjon a néninél bizonyos darabok jogaiért, ami sikerült is neki. Ezért lehetett a Vígnek olyan különleges a repertoárja.

Amikor 64 évesen elvállaltam a Szolnoki Szigligeti Színház igazgatását, akkor a fiatalon Várkonyinál szerzett tapasztalataimat akartam kamatoztatni: úgy mentem oda, hogy tudtam, milyen színházat akarok csinálni. Jól is ment a színház, és én hagytam a hozzáértő embereket dolgozni. 13 ezer bérletesünk volt a 80 ezres lakosságú Szolnokon. Büszke vagyok erre az időszakra, de tényleg nem bántam meg semmit sem. Ha süt a nap boldog vagyok, ha az unokáimra nézek, boldog vagyok, a feleségemmel közel egyidősek vagyunk, élünk, ugyanaz a véleményünk a világról, jól el tudunk beszélgetni. A gyerekeim boldogulnak, az unokáim nőnek. Nem érzek hiányt semmiben.

Min dolgozik most?

Az elmúlt pár évben rengeteg mindent írtam, nem teljesértékű gondolatsorokat, hanem ebbe-abba bele kapva leírtam, mit gondolok bizonyos dolgokról. Most szeretném ezeket összerakni, és megjelentetni könyv formájában.

Ezek publicisztikák?

Olyasmik. De természetesen, hogy ne legyen száraz, sztorikkal, anekdotákkal is gazdagon meg lesz fűszerezve. Még hátra van a legnehezebb része, a szerkesztés, de remélem hamarosan találkozhatnak vele az olvasók.

Fotók: Falus Kriszta