Kölcsönkocsi anyaszemmel

Azt vallottam mindig és ma is így élek, hogy az autóm van értem és nem fordítva, ezért sajnos ritkán csillog-villog vagy illatozik a kárpittisztítótól, és teljesen normális, hogy pulcsi, szalvéta, gyümölcsleveses doboz és számtalan morzsa kallódik a hátsó ülésen, elől pedig a parkolócetlik, a kávéspoharam, maszkok és bűnözéseim bizonyítékai, gondosan gombóccá formált édességre utaló nyomok lapulnak.

Eddig ez rendben is lenne, kisebb gyerekeimre rászólva azért sokszor a kukába kerül, amit a lábuk alatt gyűjtögetnek, és természetesen én is időről-időre kitakarítom az autót, de jogosítvánnyal rendelkező gyermekeimet elnézve, sajnos ők inkább a káoszra emlékeznek és nem is igénylik a tipp-topp autóbelsőt.

Anya kocsija volt mindig is a „gyerekekkel vagyok” autó, ebbe belenézve akárki láthatta, hogy napi szinten többször, több gyerek használja, míg Apáé tipikus céges, rendes autó, se összevissza állított ülések, se bennhagyott uzsonnák nem jellemzik. A családi kirándulások persze ezen is nyomot hagynak, de másnap már kap is egy belső takarítást, volt-nincs kupleráj. Az enyémet felesleges is lenne tisztítóba vinni, hiszen kezdődik elölről a napi rutin, ahogy anya-taxi elindul az iskolák, különórák, bevásárlások körútjára.

Nagylányom néhány barátjával az ország másik felébe indult fesztiválozni a nyár végén, kedvesen-cukin hívott fel egy délelőtt, hogy elkérné az autómat négy napra, mert pont aznap küldtem neki egy fotót, hogy bicajjal tekertem a 20 km-re lévő munkahelyemre, tehát nincs is szükségem az autómra, olyan sportos vagyok. Első körben persze nemet mondtam, másodikban persze kölcsönadtam és buszoztam, fuvart kértem a férjemtől és természetesen alkalmazkodtam. Amikor egy nap késéssel visszaérkezett az autó, én csak bepattantam, indultam bevásárolni, és a teli bevásárlókocsi mellett kinyitottam a csomagtartót… Nem szoktam káromkodni, de néhány cifra kifejezés elhagyta a számat, mikor megláttam a sátor, hálózsákok, matracok, pumpák, takarók és beazonosíthatatlan csomagok, szatyrok tömegét, amelyek mellé nem is pakoltam volna be a család heti betevőjét, de igazság szerint nem is fért be. A hátsó ülésen csak ismeretlen pulcsit, leesve zoknit találtam, szerencsére alsógatyát vagy bugyit nem. A melegtől szétrobbant gyümölcsleveses doboz és ragacsos tartalma is csak ekkor tűnt fel, és a volán mögé beülve a kávéspoharam helyén néhány „nemigazi” cigarettacsikk fogadott. Itt telt be a pohár és fogadtam meg, hogy NEM és NEM és tényleg NEM adom kölcsön az autómat, legfeljebb, ha egy-egy különóráról segítenek fuvarozni a kisebb testvéreket a nagykorú gyerekeim.

Két hét telt el, persze Dáviddal és Rékával kipakoltuk a kemping szettet (de anyu ezeknek nálatok van a helye!), kiszedtem a szemetet, kiszellőztettem a kocsit és előjegyeztem egy nagytakarítást is neki, amikor drága Férjem örömmel újságolta, hogy a négy felnőtt gyerekünk hosszú hétvégére utazik Prágába, és odaadta nekik az autóját kölcsön, mert a négy felnőtt vonatjegy drágább, mint a benzin…