Az a bűvös 40

Ehhez képest idén, a negyvenedik szülinapomat ünnepelve nagyon boldog vagyok. Persze elgondolkodik az ember lánya egy ilyen évfordulón, mert visszaemlékezve huszonévesen a negyveneseket már öregnek gondoltam... Pedig dehogy, sőt, azt érzem, most kezdődik egy új, izgalmas szakasza az életnek, amikor már magammal is tudok foglalkozni. Büszkén vállalom a koromat, negyvenes nő vagyok, aki jól érzi magát a bőrében, akár a tizenhét éves lányával vásárol, akár a kamasz srácaival sétál az utcán, akár az óvodába megy a kicsi lányáért, akár a férjével van kettesben.
Változik-e valami attól, hogy „középkorú” lesz az ember? Határozottan igen! Persze nem attól a naptól fogva, de így negyven körül kevésbé érdekel, hogy mit szólnak mások ehhez vagy ahhoz, biztosabb vagyok magamban, bátrabban döntök és elfogadóbb vagyok magammal is.
Igen, egyre több ránc lesz a szemem körül és őszülni is elkezdtem, de nem sajnálom a pénzt egy jobb arckrémre, és levágattam a harminc éve hosszú hajamat. Beláttam, hogy sose leszek már 38-as konfekcióméret, és a kíméletlen próbafülketükör ellenére is találhatok olyan ruhát, ami csinos és nem egy zsákra hasonlít. Egy őrültségnek tűnő dolgot is elkövettem, sógornőm támogatásával lett egy csillogó orrékszerem, erre tulajdonképpen húsz éve készülök, úgyhogy itt volt az ideje.
Így történt, hogy a szülinapi bulimra „menő anyu”-ként érkeztem, a fiaim tanácsait követve büszkén viseltem a tűsarkút, a szűk nadrágot, az új frizurát, a piercinget és a legfontosabbat, amit egy negyvenéves nő kívánhat, a férje csodáló pillantásait.

Tíz évvel ezelőtt nagyon rosszul érintett a harmincadik születésnapom közeledte, nem örültem a meglepetésbulinak, nem találtam a helyem az összegyűlt barátok között, de a világban sem. Nehezen barátkoztam meg azzal, hogy elmúltak az igazán fiatal éveim, és már a harmincas korosztályhoz tartozom.