Az időskori mozgásképesség jelentősége

Biológiai és szociális szükségleteink kielégítéséhez a mozgásképesség bizonyos mértékével rendelkeznünk kell. Elsősorban a helyváltoztatás képességének kell meglennie, mivel a szükséges lételemek általában testünktől bizonyos távolságra helyezkednek el, oda el kell jutnunk. Ezek alakítják személyes életterünket. Ez ugyanúgy érvényes volt az ősember idejében, mint ahogy – az új lehetőségek mellett – ma, a hipermodern településen élő embernél. Az emberi test, mint lényünket a térben hordozó szerkezet (navigational apparatus) erre képessé tesz, sőt redundanciája következtében még gyengülése esetén is biztosítja e funkciót.

Az idősödéssel bekövetkező funkciócsökkenés (involúció) és a korral megjelenő betegségek mellett is egy ideig megmarad az önellátáshoz szükséges mozgásképesség. Egyes esetekben orvosi segédeszközök segítenek még, de az állapot rosszabbodásával már külső asszisztencia (család vagy szociális segítő), illetve technika (digitális, pl. teleshopping) segítsége válhat szükségessé. A technika fejlődése az idősödő személy életvitelében egyrészt nehézségeket okozhat, másrészt viszont segíteni képes a biológiai hanyatlás bizonyos következményeinek kompenzálásában (gerontechnológia). 

Az emberi test változása

Az emberi test szervrendszereinek összjátéka biztosítja a mozgásképességet. A végrehajtó az izomzat (motorszerep); a test váza, amit mozgat, a csontrendszer az ízületekkel; a működéshez szükséges tápanyagokat és oxigént a vérkeringési rendszer szállítja az izmokhoz; ezen anyagokat az emésztő- és légzőrendszer veszi fel a testbe; az anyagcsere megfelelően átalakítja; a végrehajtást az idegrendszer vezényli, tervezi (logisztika) és közvetlenül irányítja; a látás kontrollálja a cselekvést. Ha az öregedés folyamata vagy a társuló betegségek miatt bármelyik rendszerben funkcióromlás következik be, az kihat a mozgásképességre. Ennél témánk szempontjából a helyváltoztató mozgás (mobilitás), pontosítva a járásképesség szerepe elsődleges. Romlásánál a leggyakoribb tényező az izomzat és a csontrendszer változása. A sarcopenia folyamata élettanilag is bekövetkezik az izommennyiség és az izomerő csökkenésével, akár 50%-os változással szedenter (ülő) életmód esetén, de elégtelen táplálkozás vagy egyéb betegség társulásánál ez nagyobb mértékű is lehet. A csontok (pl. osteoporosis, 65 feletti nők egynegyedénél, férfiak 5%-ánál), ízületek (pl. arthrosis, 55 év felett a populáció 10−30%-ában) érintettsége az idősek nagy százalékánál jelentkezik.

Az angol szaknyelv a „gait” kifejezést használja a járásképesség elemzésénél, amelynek nincs pontos magyar megfelelője. Jelentése úgy közelíthető meg, hogy a járás végrehajtását foglaljuk a fogalomba az ebben részt vevő összes komponens figyelembevételével. Ennek a fogalomnak a használata a geriátriában azért célszerű, mert a korral szaporodó, akár kisfokú szervi funkciócsökkenések összegződve kifejezett járászavart okozhatnak (pl. térdarthrosis, quadriceps sarcopeniája, enyhe vertebrobasilaris keringészavar, látászavar együtt).

Az önellátás, az önálló életvitel fokozatai és a mozgás

A geriátriai szakma az önálló életvitel képességének mértékét a „mindennapi élet aktivitásainak” (activities of daily living”, ADL) fokozataival határozta meg. A legalsó szintű skála a lakáson belüli (indoors) önálló élet funkcióit sorolja fel, ez 7 fokozatot különít el. Ha mindet képes elvégezni, „A” minősítést kap az idős, majd ahogy egyes tevékenységekre − melyek a nehezebbektől indulnak − nem képes, „B”-től „G”-ig értékelhető (sorrendben: fürdés, öltözés, toalett használata, belső közlekedés, kontinencia, önálló táplálkozás). Ezek együttesen képezik a geriátriai rehabilitáció első célfeladatát, de így együtt sem biztosítják az önálló életvezetési képességet. Ahhoz még további készségek kellenek, amelyek összetett és sok lakáson kívüli (outdoors) feladat ellátását biztosítják. Mivel több közülük eszközhasználattal jár, az eszközös, instrumentális ADL kategóriába sorolják. Ezek: telefonhasználat, közlekedési eszközök használata, bevásárlás, ételkészítés, háztartási munka, takarítás, kisebb javítás, mosás, öngyógyszerelés, pénzügyek intézése. Így a kiszélesedő élettérben a szociális térrészek koncentrikusan helyezkednek el a lakás, mint fókusz körül. Az önálló életvitelt tehát a BADL és az IADL készségei együtt teszik lehetővé. Az emberi igények teljessége azonban ezt a szintet meghaladja. A kulturális és társasági igények kielégítéséhez ennél a fokozatnál nagyobb mérvű, mindent magába foglaló testi (és szellemi) kapacitásnak kell rendelkezésre állnia, amelyben a hosszabb távú és időben elhúzódó mozgás lehetősége is benne foglaltatik. Ez a szint a kiterjedt ADL fokozata. Például: esti színházlátogatás közösségi közlekedési eszközzel, vidékre utazás néhány napra, vagy kis társaság vendégül látása vacsorára.

A fizikai környezet jellemzői

A továbbiakban az önellátást biztosító középső fokozat végrehajtását befolyásoló környezeti tényezők szerepét kívánom áttekinteni. Az ember és a fizikai környezet, a geográfia kapcsolatát kutató tudomány már a 19. század óta létezik. A település tereit a rajtuk levő, funkciót betöltő épületek és a hozzájuk vezető utak tulajdonságai szempontjából kell elemezni. A ma modern embere az alapszükségleteket biztosító településeken él, ezek helyei nagyjából 1 km2 területen belül elérhetők, tehát az egyedül élő idősnek maximálisan 1 kilométernyi utat kell tudnia megtenni. Ez a terület biotopnak nevezhető, az ökológiából és zoológiából kölcsönzött szóval, ami egy adott természeti területet jelent, amely adottságaival biztosítja egy állat-növény csoportnak az ön- és fajfenntartásához szükséges feltételeket. A modern ember számára ennek a területnek a következőket kell tartalmaznia: élelmiszer-, ruha-, háztartási bolt, orvosi rendelő, gyógyszertár, fodrász, bank(automata), park.

Az ember társasági-kulturális igényeit kielégítő helyek, főleg intézmények, általában egy nagyobb terület adott pontjain helyezkednek el (csak részben a biotopon belül). Ezt nevezhetjük szociotopnak, ami az egyes idős személyek számára különböző helyek térképét jelenti. Ezek igénybevételéhez általában az AADL fokozatú mozgásképesség szükséges. A szociotop elemei: művelődési ház, klub, étterem, cukrászda, könyvtár, könyvesbolt, templom, vallási gyülekezet, mozi, színház, sétatér.

Az adott területen belül a mikrogeográfiai jellemzők befolyásolják az idős, esetleg már nem teljes kapacitású egyén mozgását, azaz a szükségleti céljának elérését. Az egyén agyában az adott terület kognitív térképe él, rajta a számára fontos helyekkel (points priviligés) és az odavezető utakkal (paths). A város földrajzi meghatározói a háztömbök, az utak, az ezek által meghatározott útkereszteződések, csomópontok; ezek elhelyezkedése, szerkezete lényegesebb gondot jelenthet a távolság mértékénél (pl. lámpás kereszteződések), még a megszokottság ellenére is (a demencia kezdeti állapotáról nem is beszélve). A jellemző épületek jelenthetik a tájékozódási pontokat. Ezért mondható, hogy a település minden műtárgyának egyaránt van fizikai és szociális jelentősége.

A földrajzi meghatározottság másik tényezője a lakás melletti terület domborzati tulajdonsága: emelkedő, lejtő, melyik irányból, esetleges egyenetlenségek, lépcsők a járdán. A harmadik lényeges tényező, amely befolyásolja a járás biztonságát, az izomerő igénybevételét, az a járda felületének kiképzése (aszfalt, macskakő, homok, sóder, fű), mert ezek különböző lábtartást alakítanak ki. Az utóbbi két tényező jelentős egy idős ember közlekedésénél, esetleg komoly gátló hatású lehet. Ezért használnak különböző talajmintákat az idősek rehabilitációs intézeteiben.

Mindezen tényezőket végiggondolva egyértelmű, hogy időskorban az egyszerű mozgások végrehajtásánál is a fiatalkori spontán működést egyre inkább átveszi, vagy át kell, hogy vegye a tudatos kontroll.

A mozgásképesség jelentősége

A mozgásképesség beszűkülése az aktuális igény kielégítésén kívül az egyén, az idős egyén általános szociálpszichológiai állapotát is befolyásolja, elősegíti izoláció, depresszió kialakulását. Az életmód szempontjából jellemző lehet a Lynch-féle idő-csoport-tér triász elemeinek kvantitatív meghatározása: egy adott időtartamon belül hány helyen, mennyi időt, hány emberrel találkozva tölt az egyén. A negatív véglet jellemzője: egy helyen, minden időt, többségében egyedül tölt. A probléma nagyságrendjét támasztják alá a nemzetközi ELEF2014 vizsgálat hazai eredményei: súlyos fizikai korlátozottságot jelzett járás tekintetében a megkérdezett 65−69 év közöttiek 19, a 70−74 közöttiek 26, a 75−79 év közöttiek 40, a 80−84 közötiek 49, a 85 év felettiek 68 százaléka.

A mozgás beszűkülése a várható élettartam hosszára is kihat. A gerontológia és most már a demográfia is elkülöníti a várható aktív, egészséges (korlátozottságmentes) és a teljes élettartamot, ebben pedig a tárgyalt önellátási képesség a fő elkülönítő faktor. A különböző számítások eltérő adatokat eredményeznek, de a két tartam közelítése a fontos. Tudományosan kimutatták, hogy a járássebesség önmagában prediktív jelentőségű a tovább élés időtartama szempontjából, valószínűleg a vitalitási komponensek mérhető és nem mérhető hatása által.

A beszűkülés elemei az átfogó geriátriai vizsgálattal legtöbbször kideríthetők. Óvatos geriátriai rehabilitációs módszerekkel (gyakorlás) gyakran javítható az állapot, ez pedig a biztonság (elesés!) vonatkozásában is előnyös.

Az idősek közlekedését hivatalos szervek igyekeznek megkönnyíteni a fizikai környezet alakításával. Az ENSZ Habitat programja ezzel is foglalkozik. A WHO standardizálta a beépített környezet követelményeit, hogy a mozgáskorlátozottak is tudják használni, és ennek vizsgálatára összeállította a szükséges paramétereket. Az Európai Unió a Q-Ageing projekttel járul hozzá ehhez az elváráshoz. Vannak városok, ahol 20%-kal meghosszabbították lámpás kereszteződésnél a zöld lámpa időtartamát. Angliában idősotthonok közelében autós figyelmeztető táblákat helyeznek el: a piros háromszögű táblán két hajlott hátú öreg emberalak, egyik kezükben bot. Nálunk működik az „idősbarát” település projekt.