Alma a fájáról

Közel kétszáz szereplő, előadásonként négyezer néző, fél focipályányi színpad. Amikor a hetvenes évek elején felkértek, hogy legyek az első nemzetközi néptáncgála rendezője, akadt gondolkodni való. Végül az esküvői szokásokra esett a választás, mivel ezen ünnepkörbe lehetett a legjobban integrálni a külföldi együtteseket, mindenki tudta, miről van szó. Jöttment, boldog-boldogtalan – így a cím is adta magát: Hegyen-völgyön lakodalom. Akkora sikert értünk meg, hogy páratlan sorozat vette kezdetét.

Erre már én is emlékszem, az akkor kétévente ismétlődő Szegedi Fesztivál-nyarakra. Ez ugyanis egy fogalom, és aki nem próbálta, nem próbált még semmit! A város olvadt aszfaltjának délibábjában ragyog szinte minden, mit gyerekkoromról őriznem érdemes. Az első lépéstől az első éjszakáig. A kollégium csempéin hajnalig visszhangzó táncházak, a kürtőskalácsmáztól ragacsos mandzsetták, a nyikorgó 1-es villamos ablakán hűsölő homlokok. Szőke, aztán barna, fekete, vörös Tisza. Nem részletezem.

Vidám nyarak voltak ezek... A szakszervezetek Európa-szerte támogatták a nemzeti kultúrákat, számtalan csoport kapott meghívást, és a fantasztikusan erős magyar együttesekkel dramatikus táncjáték keretében mutatkozhattak be. Mi ez, ha nem hungarikum? Amúgy az életben maradásunkat köszönhetem ennek a munkának! Egy korábbi, kelet-berlini botrány következményeként – miután nem hagytam a táncosaimat a Kommunista kiáltvány szövegére, stroboszkóp fényében rohangálni egy stadionban – deklasszált elemnek minősítettek, hamar elveszítettem a hazai lehetőségeket. Óriási szerencsém volt, hogy a holland székhelyű Nemzetközi Táncszínház igazgatója éppen akkor járt Szegeden.

Mi a szerencse? Talán jutalom. De mások börtönt, golyót kaptak cserébe a tartásért, tehát maradjunk a véletlennél. Illetve a tartásnál. Mert ez fontosabb. Az önzetlen, belülről jövő parancs, a lelkiismeret kérdése. Kérdés ez? Persze. Egy olyan korban feltétlenül, hol az érvényesülés az üzenet, a boldogulásnak ára nincs. Mint semminek. Még mindig abban a hatvan négyzetméteres lakásban beszélgetünk, ahova születtem, „nyócker”, tömbház, hatodik emelet. Mégsem hiányzott soha más.

Én egy optimista család sarja vagyok! Szüleim két világháborút csináltak végig, hol együtt, hol külön. Az országrészt, ahol éltünk, hol elcsatolták, hol vissza, hol megint el. Láttam kiterítve hol medvét, hol embert. Vártam, hol kitelepítésre, hol egyetemi felvételire. Apám ötvenévesen kezdett sittet pakolni, bátyám három esztendőn át volt tehetetlen fekvő beteg, anyám egyetlen gyémántgyűrűje volt az ár, hogy átvigyék a zajló Dunán az oroszok egy orvoshoz, aki végül megmentette.

„Ékszer a lelked.” Ha valaki kérdezné, kinek írtam anno a dalt... A XX. században persze minden családnak van egy jó sztorija. Nekünk is. El kell engedni, gondoltam. Nem sikerül, most már tudom. Nemrég Kolozsváron dolgoztam, megnéztem mindent: a temetőt, dédnagyapám alumíniumgyárának épületeit a Szamos partján, a régi családi házat, mozit, szállodát. Igen, szép, szomorú, de vége, elmúlt! Aztán bementem az áruházba, hol az első, lemezből hajlított gépisztolyomat kaptam, és összeomlott minden. Vagy összeállt. Kötve vagyok. Bele, a nagy identitásba, nyakig.

Huszonhárom évesen alapítottam az első együttest, a Biharit (Bihari János Táncegyüttes – a szerk.). Néztem, hogy fociznak a srácok a grundon. Akinek akadt ritmusérzéke, rábeszéltem a táncra. Sosem volt másként, ha szabadnapot kaptunk bárhol a világban, kötelező múzeumlátogatást szerveztem, vittem mindenkit oda, hol a csodák születtek. Szerintem csodák. Van más értelme az egésznek? A rendszerváltás után azt hittem, hogy mindenki, ki az asztalomhoz ült, majd ott is marad. Hát nem így történt, pedig én ugyanúgy főzök... És nem így történt finanszírozás szintjén sem, mindenre lett pénz – állítólagos újdonságokból nem volt hiány –, csak arra nem, amit csináltunk. A nagy nemzeti értékre. Pedig hányan tűzik zászlajaikra ezt... Elégtétel a sorstól, hogy öreg fejjel is hívnak a modern társulatok, és nem csak, akik a kezem alól kerültek ki. Mondjam el, mit látok, mit gondolok?

Az említett kis lakás, akár egy múzeum. Tele hatvan év néprajzos emlékeivel, nem beszélve a könyvtárról: roskadásig a polcok minden kor kortárs irodalmával, albumaival, természettudományos értekezéseivel. És nem volt elég. Néhány éve infokommunikációs vágyakozás szikráját láttam villanni felmenőm szemeiben, hát legyen, gondoltam! Laptop, internet, mobiltelefon, bár az első szöveges üzenet megkapóan szűkszavúra sikeredett: „nem tudok sms-t írni, Apád.”

Mindig csapatban gondolkodtam, legyen szó együttesről, vagy akár a Dóm téri produkciókról. Engem a fiatalok tartanak életben, a lendületet tőlük kapom. Tőlük tanulok nap mint nap. Most sem véletlen, hogy fiatal tanítványaimat hívtam meg a korábbi koreográfus generációk mellé. Merthogy vannak. Amit annak idején elkezdtünk Györgyfalvay Katalinnal, Szigeti Károllyal, Tímár Sándorral, sorolhatnám, egy mozgalom lett. Ma is több mint nyolcvanezer gyerek táncol rendszeresen valamilyen együttesben, utánpótlás csoportban, művészeti iskolában. Ha minden érintettet számolunk az elmúlt évtizedekből, milliós a nagyságrend!

Csukás István szerint Tata (így szólítja mindenki) nem lép, megy, szalad, rohan, de még csak nem is táncol, egyszerűen gurul. Ehhez idomult alkata is. Halad, mondhatnám, mint egy gleccser, sziluettjén ömlik a láva. Olyan távlatok és dimenziók nyílnak szavaiból, hogy csak kapkodom a fejem. Egyetlen mondatban hivatkozik a gnosztikus tanokra és az űrkutatás legújabb eredményeire, miközben ikrát kavar, vagy éppen intézi az ügyes-bajos dolgait valakinek. Biztos élvezi az életet. És én? Reménykedem. Az öregkor, ezek szerint, nem a le-, hanem az épülés része is lehet, történjen bármi. Például az utolsónak tűnő felkérés... Izgul, látom rajta – mi lesz és hogyan azon a két nyári estén –, tervez, szerkeszt, mozgósít, megőrjít mindenkit, tán még egy pofont is begyűjtök addig, de megéri. Ez itt az Én Apám.

Hegyen-völgyön lakodalom – most is ezt a címet kapta az előadás, van, akinek jelent valamit, és lesznek, akik most találkoznak először tán az egész műfajjal. Megtaláltam az eredeti szövegkönyvet, de félre is raktam. Az van, ami most van. Egy koreográfus örül, ha támad három új ötlete egy produkció kapcsán!

És támad! Reggel hétkor csörög a telefon, miként gondolta át sokadszorra a nyitójelenetet, és hogy hozott brunzát Erdélyből, csokoládét Amszterdamból, egészségesek-e az unokák, hétvégén meglátogat, mielőtt a Felvidékre menne előadássorozatot tartani, de pénteken legyek ott a próbán, és addig fogyjak le. Túróval és csokival biztos menni fog, gondolom félálomban, de ez van, árad a szeretet. Megy az uszodába, ordítja búcsúzóul és rám csapja a készüléket.

Hatalmas gyümölcsfa ágain ülök. Sokadmagammal. Mert árnyék itt jut mindenkinek. Ha csak ennyit tanultam, már ez is elég egy tisztességes élethez. A bohóc pedig egy laza mozdulattal a fejtámlára aggatja vizes fürdőnadrágját, és gázt ad. Irány a világsztráda...