Aki mer tanulni a hibáiból: Erdélyi Timea

Rengeteget dolgozol, most is épp egy próbáról érkeztél sietve az interjúra. Hol láthatunk legközelebb?

Az elnök szabadsága című előadásban, amelyet a Rózsavölgyi Szalonban mutatunk be. A darab igaz történet alapján született: Gorbacsovról, a családjáról és arról a 72 óráról szól, amikor elzárták őket a külvilágtól és megszüntették minden kommunikációs lehetőségüket is. Az 1991-es történet egy nagyon izgalmas történelmi és pszichodrámaként jelenik meg a színpadon. Gorbacsov lányát alakítom, és nagyon örülök, hogy olyan darabban szerepelhetek, amit még sosem láthattak Magyarországon – a Rózsavölgyi Szalon egyébként is mindig olyan külföldi sikerdarabokat keres, amiket ők mutathatnak be először hazánkban.

Párhuzamosan forgatsz vagy játszol máshol is?

Nyár elején fejeződtek be az Illatszertár című darab próbái Dunaújvárosban, amit szeptemberben mutatunik be. A járvány nyilván mindent felborított: a Rózsavölgyi Szalon bemutatóját eredetileg tavaszra terveztük, ahogy az Illatszertár is még az előző évadhoz tartozott volna. Most mindenki próbálja bepótolni az elmaradásait, hogy a következő szezonban már helyreálljon a rend. Szóval most ezzel a helyzettel kell megbirkózni, ami persze az egész világon minden szektort érint, nem csak a művészeti területeket.

A színházi munkáid teljesen leálltak a pandémia alatt?

A színházi munkáimat teljes mértékben érintette a helyzet, hiszen viszonylag hamar hozták meg azt a rendeletet, miszerint nem lehetnek zárt térben együtt az emberek, tehát a színházak az elsők között zártak be. Hónapokra leálltunk, és ez rendkívül megterhelő volt érzelmileg és mentálisan egyaránt.

Hosszú időre bezárkóztunk mindannyian. Mennyire esett nehezedre újra kimerészkedni az emberek közé és színpadra állni egy zsúfolt teremben?

A harmadik hullám tetőzésekor éppen elkezdtem forgatni egy kosztümös filmet. Kezdetben eléggé szorongtam, és nem is attól, hogy mi lesz a vírussal, vagy hogy melyikünk mikor fog kidőlni – hiszen nagyon komolyan vették az alkotók a helyzetet, és mindennap tesztelték az egész stábot –, hanem pont a szociális szorongás miatt. Hirtelen, a nagy semmiből egy olyan közegbe kerültem, ahol nagyon sok ember volt, és fogalmam sem volt, hogyan fogok reagálni. Féltem, hogy nem leszek-e túl rideg, változott-e vajon a személyiségem, a kisugárzásom, az emberekkel való kommunikációs stílusom, hiszen fennállt a veszély, hogy mély nyomokat hagyott bennünk a karantén. De aztán – akár Pavlov kutyájánál – azonnal, reflexszerűen visszajöttek azok az érzetek, amiket a normális munkavégzés során megszoktam, és nagyon jól éreztem magam. Persze betartottunk minden szabályt, ami a járványhoz kapcsolódott, de szerencsére ez egyáltalán nem befolyásolta a munkát.

A természet az elmúlt másfél évben kicsit fellélegzett, hiszen lelassultunk, kevesebb szennyezéssel kellett megbirkóznia. Nagy környezetvédő hírében állsz, így azt feltételezem, a járványnak nem csak a negatív hozadékait láttad meg…

Valóban nagyon figyelek a természetre, de inkább csak csendben végzem a dolgomat, és próbálom megóvni a Földet. Talán ezzel nem leszek népszerű, de azt gondolom, a sok szörnyűség mellett van néhány pozitív következménye is ennek a helyzetnek. Hatalmas dolog, hogy Ázsiában volt olyan város, ahol életükben először látták meg az emberek a tiszta eget, mert addig csak egy szmogfelhőn át érzékelték a napsugarakat, ahogyan az is, hogy kitisztultak a vizek, és rengeteg állat visszatért az eredeti élőhelyére. A természet nagyon bölcs és gyorsan regenerálja magát, tehát az emberi tevékenység pusztítása után 15 hónap alatt komoly regenerációt hajtott végre magán. Jót tett, hogy kevesebb repülő, autó és teherhajó közlekedett, és sokkal kevesebb szennyező anyag jutott a természetbe.

A te életedre is gyakorolt pozitív hatást?

Igen, például tavaly örökbe fogadtam egy kutyát, ami egyértelműen jó dolog. Annyira furcsa, hogy kutyatulajdonosként most már nem tudok visszaemlékezni arra az időre, amikor még nem volt. Fogalmam sincs, mivel töltöttem azt a rengeteg időt, amit most erre a kisállatra fordítok. A vele való foglalkozás során nagyon sokat tanulok magamról is, és megváltozott a felelősségvállalásról kialakult képem is. Évek óta meditálok, foglalkoztat a spiritualitás, de a kutya mellett még mélyebbre tudtam magamat ásni ebben. Ez kiegyensúlyozottabbá tett mentálisan, még mindig érzem a pozitív hatásait, de mostanra már ismét beindult a mókuskerék, hiszen minden színház játszani, és minden film forogni akar. Egyszerre kell nagyon sok helyen helytállni, és senkit nem érdekel, honnan jössz vagy hová mész: csak az a fontos, hogy amikor az adott produkció tart rád igényt, akkor nyújtsd a maximumot és a tudásod legjavát – akkor is, ha már 12 órája dolgozol. Ezzel néha azért nehéz megküzdeni, és nekem nagyon sokat segít ebben, hogy folyamatosan meditálok.

A kollégák mennyire tudnak segíteni egy ilyen megfeszített időszakban?

A kollégákkal úgy szoktuk levezetni az effajta feszültségeinket, hogy beszélünk róla. Kinyitunk egy szelepet, kiadunk magunkból mindent, és az, hogy megértésre találsz egy másik emberben, aki tökéletesen át tudja érezni a helyzetedet, nagy megkönnyebbülést jelent. Az utóbbi időben még erősebb véd- és dacszövetség alakult ki a kollégákkal, de nemcsak a színészekkel, hanem az egész stábbal: úgy működünk, mint egy igazán összetartó csapat. Örülök, hogy így vezetjük le a feszültséget, nem pedig kiabálással és ajtócsapkodással. Együtt megyünk előre, és nagyon jó érzés látni és megtapasztalni ezt az összetartást és összetartozást a csapattal.

Annál is inkább, hiszen a filmes munkákban sem szenvedsz hiányt: nemrégiben forgattad le a Frici és Aranka című filmet, amit hamarosan a közönség is láthat. Kitől kaptad ezt a megkeresést?

Klasszikus úton jutottam el a szerepig, behívtak egy castingra, és érdekes módon már a helyszínen megszállt a nyugalom, mert valahogy biztos voltam benne, hogy megkapom a szerepet. Egyébként azt gondolom, ez is az előbb említett spirituális vonalnak köszönhető, és ezt a nyugalmi szintet bárki el tudná érni, csak sajnos már túl sok mindennel van tele a fejünk. De visszatérve a filmre: Böhm Aranka és Karinthy Frigyes roppant izgalmas kapcsolatáról szól. Akkoriban az írók számítottak hírességnek, róluk cikkeztek a lapok, már csak azért is, mert zajos társasági életet éltek. Ez a film megpróbálja a lehető legszebben és leggazdagabban bemutatni a megismerkedésüket és a kapcsolatukat egészen a végéig. Azt hiszem, ebből akár egy második film is születhetne, annyira érdekes az életútjuk, és annyira sok szellemi termékkel gazdagították a világot – a társasági életükről nem is beszélve. Én egyébként ennek a baráti társaságnak az egyik figuráját alakítom, aki Böhm Aranka baráti körének az egyik valóban létező, de civil tagja volt, tehát nem a művészkörhöz tartozott.

Mitől függ, hogy elvállalsz-e egy adott szerepet?

Sokszor magára a feladatra mondok igent, és nem számít, hogy hol van helyileg, ki rendezi vagy kik a kollégák. Ilyenkor kizárólag a munkára koncentrálok, mert az kelti fel az érdeklődésemet, például az Illatszertár is ilyen volt. Úgy éreztem, hogy még mielőtt kiöregszem abból a korból, hogy eljátszhassam, el kell vállalnom. Máskor viszont a sors megadja azt a kegyes állapotot, hogy olyan kollégákkal és rendezőkkel dolgozhatok, ami termékeny közeget hoz létre, ezáltal az alkotófolyamat is gördülékenyebb. Ilyenkor miattuk vállalom el az adott munkát, tehát mindig változik bennem, hogy éppen mi a prioritás. Az Üvegcipő című előadás egyébként nagy álom volt, ahogy az Illatszertár is, és azt érzem, hogy ezzel ki is pipáltam néhány vágyat a színésznői kívánságlistámról. Örülök, hogy Csehov Három nővérében és Ványa bácsijában is kipróbálhattam magam. Molnár Ferenc darabban pedig azért szeretnék még sokszor szerepelni, mert egyszerűen minden mondata tökéletes. Ha jól meggondolom, nem lehetek hálátlan, mert csodás szerepeket kaptam.

Ezek szerint nem kellett megküzdened azzal a skatulyával, hogy te vagy a fiatal, szép lány, aki csak a naivát alakíthatja mindenhol?

Nem, szerencsére mindenfélét játszhattam. Az egyetem után a Szegedi Nemzeti Színházhoz kerültem, ahol szerepeltem mesedarabban, zenés előadásban, Csehov-drámában és még operettben is. Valójában akkor váltottam szerepkört, amikor a Ványa bácsiban Jelena Andrejevna szerepét kaptam meg, pedig eredetileg Szonja, a naiva szerepére kértek fel, de a rendező kíváncsi volt, mi történik, ha megcseréli a két színésznőt. Izgalmas próbálkozás volt, zavarban is voltam, mert nem tudtam előrántani a már megszokott paneleket, amiket a naiva szerepkörben megtapasztalhattam, és amiket gyakran azonnal kellett hoznom. Persze tisztában vagyok vele, hogy nem játszhatok femme fatale-t már csak az alkatomból adódóan sem: 157 centivel, 45 kilósan ezzel a babahajjal Médeia sosem leszek, bármennyire is szeretném. Viszont amiatt, mert sokféle szerepet kipróbálhattam, lassan el tudtam engedni a megfelelési kényszert, és kezdtem egyre jobb színésznő lenni – de ez csak nemrégiben történt meg. Az egyetem elvégzése után nagyon sok idő telt el, mire ki tudtam zárni a fejemből azt, hogy vajon mit szól hozzám pl. a tizenkettedik sor harmadik székén ülő néző vagy akár a volt tanáraim. Ezután sokkal bátrabb lettem és végre merek hibázni, amire korábban kínosan ügyeltem, hogy sose forduljon elő. Ma már megengedem magamnak a tévedést – ebben egyébként a forgatások is sokat segítettek –, mert rájöttem, hogy csak a hibák vezetnek el aztán a jó eredményig.

Húsz éves pályafutás áll mögötted. Azt, hogy most itt tartasz, mennyiben segítette, hogy nagyon fiatalon lettél színésznő?

A kamera előtti létezést feltétlenül elősegítette, de én az egyetem elvégzése előtti időszakot nem számítom a színészi tevékenységemhez. Én akkoriban nem egy fiatal színésznő voltam, hanem egy kamaszlány, és játszottam egy sorozatban jól vagy rosszul – ezt majd az utókor eldönti. Érzékem és érdeklődésem biztosan volt, hiszen különben nem foglalkoznék a mai napig ezzel, de még a diploma megszerzése után is sok év telt el azzal, hogy kerestem magam, tele voltam görccsel és megfelelési kényszerrel. A sorozat miatt szöveget gyorsabban tanulok, mint az átlag és a kamerát is megszoktam, ugyanakkor az, hogy szerepeltem a tévében, kamaszként és később is nagyon sok szorongást eredményezett. Mindig azt gondoltam, hogy sok mindenből azért vagyok kirekesztve szakmailag, mert régen, tizenévesen a Barátok közt című sorozatban forgattam. Ez egyébként igaz, de nem olyan mértékben, mint ahogy azt én hittem, de annyira rágörcsöltem erre, hogy ezeket a hatásokat már én magam váltottam ki.

A hirtelen jött népszerűséggel magánemberként mennyire tudtál megbirkózni?

Rossz hatást gyakorolt rám. Először az ember elveszíti az eszét, azt gondolja, hogy híres és ez kezdetben nagyon izgalmas, de aztán egyre terhesebbé válik, hogy megbámulnak bevásárláskor vagy az utcán. Én nem tudtam jól kezelni ezeket a helyzeteket. Nem tudom, mostanra megtanultam-e, de ma már talán higgadtabb vagyok. Ettől függetlenül azt gondolom, nem egészséges, ha ilyen hatás ér egy fiatalt, és mindenképpen külső segítség kell a feldolgozásához.

De az a saját döntésed volt akkor, hogy szeretnéd elvállalni a szerepet, nem?

Persze, soha senki nem presszionált, hogy csináljam ezt, sőt édesanyám le akart beszélni arról, hogy színésznő legyek, mert úgy gondolta, hogy ez egy borzalmas hivatás, és sok szenvedéssel, könyökléssel, lemondással, kudarccal jár. Édesapám viszont azt mondta, ha a gyerek ezt akarja, menjen, és tanuljon a saját hibáiból azon a területen, ami egyébként is érdekli, és szerintem ez egy jó döntés volt.

A pandémia alatt viszont elkezdtem azon gondolkozni, hogy bár nagyon szeretem a hivatásomat, de már nem akarok mindenáron színésznő lenni. Nem érzem azt, hogy meghalok, ha nem csinálhatom. Borzasztó volt megtapasztalni, hogy a társadalom haszontalan tagja vagyok egy háború vagy egy világjárvány alatt. Ha ilyen szélsőséges, egész világot érintő helyzet áll elő, akkor rád és a hivatásodra nincs szükség, hiszen az embereknek most nem az a fontos, hogy kultúrát kapjanak, hanem hogy túléljék a járványt. Ilyenkor átértékelődik az emberben, hogy ki és mi a fontos valójában, és nagyon rossz érzés nélkülözöttnek lenni – nem a szakmán belül, hanem hogy az egész szakma nélkülözött. Vágyom valami olyasmire, amivel hasznos lehetek a környezetemnek, az embereknek, saját magamnak. Keresem ezt a tevékenységet, de talán soha nem találom meg, és ez csak egy vágyódás marad.

A spiritualitást említetted, de milyen módszerekkel tudsz még megküzdeni a nehézségekkel, amiket nem kerülhetünk el az életben? Hogyan tudsz formában maradni?

Mióta velem van a kutyám, napi tíz kilométert sétálunk akkor is, ha aznap 12 órát forgattam – erdőben, patakparton, mezőn és bármilyen terepviszonyok mellett is megyünk. Ezen kívül sokat jógázom és figyelek arra is, hogy mit eszem. Bár apukám nem tud megbékélni azzal, hogy nem eszem húst, de én ettől érzem jobban magam.

Akkor nincs rajtad nyomás, hogy muszáj fenntartani a fiatalságot és a karcsúságot?

Nincs, de néha ez a presszió is érthető, hiszen a jelmezeket nem lehet folyton átalakítani, egy színésznek muszáj tartania a formáját, de ezt minden férfi és női színész maga is érzi. Mi döntünk róla, hogy milyen tempóban hagyjuk magunkat öregedni. Van olyan casting, amire az életkorom alapján nem hívnak be, és amikor találkozunk, nem hiszik el, hogy tényleg annyi idős vagyok, ami le van írva. Emiatt egy darabig még biztosan maradok egy bizonyos szerepkörben, aztán majd váltani kell, de a megfelelő táplálkozás és a spiritualitás ellenére azért engem is aggaszt, mi lesz majd, ha már több sminkre lesz szükségem. De nem akarom vállalni ennek a feszültségét, mert aki görcsösen keresi a fiatalság titkát és csak a külsőségekre figyel, előbb-utóbb mindig rossz emberi döntéseket hoz.