A rend

A pakolást az utolsó estére hagyta, szépen, komótosan, nyugodtan, a lista szerint. A ruhákat élére hajtva, a zoknikat, gatyákat kis gombócba gyűrve, hogy be lehessen tömni velük az üres sarkokat. Amit elrakott, azt kipipálta. Olykor újraolvasta a papírt, biztosan nem maradt-e ki valami. Például az okmányok meg a beváltott pénz. De azt már előre eltette a válltáskába.

Néha megállt, a halra nézett. A hal meg őrá, vagy ki tudja, mikor, hova néz egy hal. Mindenesetre megdermedt egy pillanatra, aztán fordult egyet, megkerülte az akváriumban meredező díszkövet, és újra előbukkant. Egész nap ezt csinálta amúgy, körözött a szikla körül a selyempántjait lobogtatva, mint egy őrült.
– Na, most egy hétig nem látsz – mondta az aranyhalnak Hajdú Lajos. – Elmegyek egy társasutazásra. Kinézek egy kicsit a nagyvilágba. Addig úszkáljál magadnak.
A hal egy pillanatra megtorpant, odafickándozott az üvegfalhoz. Kicsit oldalvást fordult, hogy jobban lássa Hajdú Lajost.
- Hiába bámulsz, már döntöttem – morogta a férfi, és fura, szögletes járásával visszament a fotelhoz. Leült a lista elé. Talált még két kipipálni valót. Pipálni nagyon szeretett, olyankor büszke elégedettség és nyugalom árasztotta el. Gyakran érezte úgy, hogy a világ túl összetett és zavaros számára, és hogy nem bír egyedül megbirkózni a sok kusza dologgal. De ahogy a szép fehér papíron áttekinthető rendben felsorakoztatta őket, mintha megszelídültek volna.

Amíg idősebb Hajdú Lajos élt, és ápolni kellett, nem kavarodtak így össze az események. Hajnalban a vécére kellett kísérni, majd megmosdatni, kiadagolni a gyógyszereit. Aztán hagyni még egy kicsit révedezni, közben reggelit csinálni, utána felöltöztetni. Kikészíteni az ebédjét, amit majd a szomszédasszony megmelegít. Délután felhívni telefonon a könyvtárból (mert ott dolgozott Hajdú Lajos), hogy minden rendben van-e. Összeszedni neki a napi sajtót, és sietni haza, hogy még a híradó előtt átfuthassa. Este meg a vérnyomásmérés, az etetés, az újabb gyógyszerek…
Idősebb Hajdú Lajos négy éve, nyolcvanhét évesen halt meg. A fia ekkor végképp egyedül maradt. Dolog és rendszer nélkül. És akkor hirtelen túl rémisztő lett a világ. Egy nap összeesett a szobában. Keresztbe feküdt a padlón a két szoba közti ajtónyílásban. Csak két nap múlva talált rá a szomszédasszony, akinek kulcsa volt a lakáshoz. Agyvérzést diagnosztizáltak a mentők. Hajdú Lajos négy hónapig volt kórházban és a rehabilitáción. Felépült, de visszamaradt valami imbolygó, kacsázó bizonytalanság a mozgásában. A beszéd is nehezére esett, csak akadozva, elnyújtva tudta kiejteni a szavakat, így inkább hallgatott. Ne gondolják róla, hogy bolond vagy részeg.

Mielőtt a bőröndöt bezárta, még egyszer végigfutotta a listát. Minden sor mellett pipa állt. Aztán enni adott a halnak, egy egész hétre valót, és vizet az akvárium mellett zöldellő szobafenyőnek.
Egy bizonyos szögből úgy tűnt, a vizes sziklából nőtt ki a fenyő, és annak ágai közt repdes az aranymadár. Mármint a hal.

A társasutazás hirdetésére az egyik újságban bukkant rá. Nem is igen érdekelte, merre utaznak, inkább a szó ragadta meg a figyelmét, hogy társas. Úgy képzelte, a sok vidám ember beszáll az autóbuszba, és mindjárt olyanok lesznek, mint egy nagy, boldog család. Egy irányba néznek ki az ablakon, együtt integetnek a szekéren döcögő székelyeknek, együtt falatoznak a szállodában, esténként meg felemlegetik a nap eseményeit a barátságos társalgóban.  Mesélnek az életükről, régi kalandjaikról, ő pedig majd hallgatja.

A busz hajnalban indult, még a nap sem kelt fel. Hajdú Lajos az első ülésre kapott helyet. Néhány óra múlva elé tárult Erdélyország csodavilága. A lankás legelők, a fűben heverő tehenek és birkák, az égig érő sötét fenyők, a havas tetejű hegyek.
A mögötte ülő utasok mind párban voltak, házastárssal, baráttal. Az étkezéseknél egymással sutyorogtak, esténként meg eltűntek a szobáikban, hogy a hazai adást nézzék a tévében.
A nappalok a buszban teltek, Hajdú Lajos az ablaknak döntötte a fejét, és bámulta a sziklás hegyeket. Néha kedve támadt volna körbecikázni a szikrázó csúcsok között, de hogy is tehette volna az üvegfal mögé zárva. Mégis különös boldogság járta át. A tájat őrző erős, izmos fák, a lágy párát lehelő tavak, a domboldalakat pettyező jószágok megbonthatatlan rendjében Hajdú Lajos összekuszálódott lelke is helyet lelt magának.